Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)

KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL

művelt ember életmódjának lehetőségei közé. Ezek közül a nagyobb rész, a silányabb, magatartásával, gondolkodásmódjával igyekszik feledtetni alanti származását, a kisebb, a jobb rész megőrzött valami, rendszerint passzív és halvány rokonszenvet, talán egy kis nosztalgiát is, de lélekben ez is elszakadt onnan, ahonnan kinőtt, s beleolvadt a felsőbb rétegbe. Egészen új jelenség a magyar életben az a még nagyon ritka típus, melynek Illyés a legtökéletesebb kifejezője: az az ember, aki született tehetségével, szerzett műveltségével, elért pozíciójával lelkileg hiánytalanul benne maradt származása rétegében.

*

Benne maradt a tájban is, amelyből jött. A városból, amelyben él, nem érez semmit, hacsak nem haragot valami csúnyasága miatt. A tolnai tájban él, a tolnai ég az ege, a tolnai fák neki a fák, a tolnai nyelv a nyelve. Verseiben mint a méhkasban rajzanak a természeti képek, az évszakok változásai, az ég felhői és csillagai, a látomás, a gondolat, benyomás mindig természeti képpel asszociálódik benne, néha olyan hirtelenül és váratlanul, hogy szinte megdöbben az ember. S ezen a képen majdnem mindig érezni a tolnai bélyeget. Ha dombról beszél, az egy bizonyos domb ott Ozorán vagy környékén, a fa egy bizonyos ismeretes fa, még a csillagok is a tolnai ég csillagai. Képei mindig konkrét valóságot fejeznek ki, soha általánosságot. Minden képe élmény. Ez a képes beszéd nem természeti típusokkal dolgozik, hanem átélt valóságokkal. S ez a hűség a tájhoz: akárhol van, mindig az otthoni tájban él, azt hordozza mindenüvé magában, álmában is ezt látja. Mindenütt másutt csak van, ebben a tájban él. Petőfi tudott így benne élni az alföldi tájban, más magyar költő nem.

Van egy fordított módja is képalkotásának, ritkább, de nagyon érdekes: amikor természeti jelenséget asszociál valami műveltségi képpel. Ilyenkor lehet legjobban megfigyelni asszociációi merész és meglepő röptét, amely hirtelen és mégis meggyőzően össze tud kapni egymástól messze eső dolgokat.

*

Nem jókedvű költő. Költészete sértődésekből lett, elégedetlenségből, helyzete természetellenességének érzéséből, lelki válságokból, haragokból, sötét indulatokból. Inkább haragos és lázadozó, mint szelíd és édesszavú. De elragadóan gyöngéd is. Igazi férfigyöngédség ez, amely szentimentalizmus nélkül el tud lágyulni egy jelenségre, egy emberre. Milyen gyöngédség, mennyi finom tapintat van például a Három öregben, abban a halk mosolyban, amellyel nagyszülőiről beszél! Alapjában komor dolgokat mond el, ebben a három arcképben is benne van a cselédsors keserűsége, de a szeretetből fakadó humorral aranyozva. A nővel szemben való magatartása is férfigyöngédségből fakad, férfi módra hajlik le a nőhöz szerelmi verseiben, érzékien, de durvaság nélkül, hódolva és birtokba véve, fölényét érezve, de nem éreztetve. Szerelmi lírája tiszta férfilíra.

*

Amikor kezdte, a szabad vers volt a divat, s ő is beleállt az áramlatba. Csakhamar aztán mintegy véletlenül rímek, asszociációk csendültek meg rímtelen verseiben, s a hosszú sorokban meg-megzendült a mérték, mégpedig mind gyakrabban klasszikus mértékelemek, hexameteri, alkaioszi és más görög szerkezetekhez hasonló sorok. „Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó