Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)

KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL

majommal is, az állatkerti rács előtt — minden lenézés nélkül, teljes szeretettel, sőt bámulattal a majom iránt. S a puszták népe, noha engedelmesen mulattatta az úrfit, ha kellett, tréfával és játékkal is, idegenebb maradt számomra, mint az akvárium néma halai, melyeket üvegen át nézünk.

Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.

Milyen valószínűtlen volt, hogy akadjon valaki, aki képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember, aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről, aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kívülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön múltjának lelke él.

Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a „puszták népét”.

Előttem, ami ebben a felfedezésben a legmegrendítőbb és legmeglepőbb, az, hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de éppen itt látszik meg, mennyire nem számít ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje. S a „puszta fia” szinte szinonim avval, hogy a „szabadság fia”. A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe, hogy „betyár”. Esetleg azt, hogy „csikós”. Mindent, csak azt nem, hogy „cseléd”. Petőfi nem gondol a csikósra mint cselédre.

Pusztán születtem, a pusztán lakom,

Nincs födeles, kéményes hajiokom,

De van cserényem, van jó paripám:

Csikós vagyok az alföldi rónán.

De nem kevésbé gőgös úr Petőfinél a pásztor vagy kisbéres. „Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint az a kisbéres a vendégoldalon.” Igaz, Kukorica Jancsi cseléd, de ő nem is pusztai, hanem falusi. S ő is hamar elrúgja a cselédséget, hogy mesebeli hőssé váljon. „Nem magyar, aki szolga!” S most Illyés Gyula arra eszmélhet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus hónának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga.

Sőt majdnem rabszolga.

Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke van, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadozhatott, vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje, ahol megvethetné lábát, teljesen ki van