Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL szolgáltatva, a lázadás lehetetlen, és szökni hova is szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé, akit nem lát soha, a titokzatos földesúré, akinek legkisebb tisztje és helytartója is szabadon verheti gyermekét, és elkívánhatja leányát. Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben, amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva. Elég szomorú persze a „pusztaiak és zsellérek” anyagi nyomora is. Illyés erre is rádöbbent könyvében, alig ismert állapotokat tárva föl. Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent: úgy érezzük magunkat, mintha valami idegen, egzotikus és primitív néptörzs életét pillantottuk volna meg, pedig a legigazibb magyar fajta ez. Szikár, kiaszott fajta, de ha egyszer valami véletlen folytán kikerül a cselédsorból, és tisztté lép elő, azonnal kitűnik, hogy természettől inkább a testességre hajlik, s csak az életmód tette sovánnyá. És így van ez szellemi tulajdonságaikkal is: a szellem éppoly sovány és kiéhezett. A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve. Lélegzet-visszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az egzotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk. Az író semmit sem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk, mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk. Csodás művészet ez, amely elfelejti, hogy művészet: az egyszerű, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél, s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszer csak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent. Csak a káromkodásról szóló lapra utalok vagy a béreslányokról írt fejezetre. Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól, hogy irodalmi kritikát vagy méltatást írjak. De nem hallgathatom el a bámulatot, amit Illyés írástudása kelt bennem: olyan ez, mint az izmok ereje, amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes; s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán. Amit elbeszél, az néha a híres orosz írók legsötétebb mélységű témáival rokon. De ahogy elmondja, az csöppet sem orosz Az teljesen magyar; idegességében is megtart valami nyugalmat, s a kétségbeesésben is méltóságot és mértéket, sőt humort. Mélység és kedvesség van ebben a humorban, emberismeret és stílus, majdnem zene; annyira, hogy Illyés prózáját minden igénytelensége mellett is egyenrangúnak érezzük versével. Tökéletes epikai stíl ez, egy nagy regény stílje. Aminthogy a könyvben egyáltalán egy nagy regény anyaga rejlik. De ez mégsem regény. (Nyugat, 1932. és 1936.)
