Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL Ha a költemény közepe, realisztikus pepecselésével, múltat idéző melankóli- ájával, elérzékenyülő humorával erősen Arany Jánost juttatja eszünkbe, akihez Illyés tudtán kívül is sokban közel áll: itt még a versforma is Petőfire emlékeztet, a Bolond Istók némely strófájára, s annál inkább a tartalom, mely a lázadás és népszabadság himnuszává emelkedik. Mint egy háromtételes zenemű hangépületének egyes emeletei, oly biztos és ösztönös terv szerint követik s erősítik egymást e különböző tónusok, s oly észrevétlenül és mégis megállás nélkül száll folyton fölfelé a költemény belső zeneisége. A Három öreget egészében bátran lehet zenei kompozíciónak tekinteni. Úgy hallgattuk ezt a háromtételes kompozíciót, egészen elbűvölve, ott a kávésasztal és a sárga ernyős állólámpa körül, mint akik tudják, hogy nem kis eseménynek kapják elsőül egyik legjelentékenyebb dokumentumát: s ez az esemény a magyar népi líra főnixének új megéledése. De örömöm és megilletődésem, amivel a költeményt köszöntöttem, nemcsak ennek az objektív irodalmi eseménynek szólt, hanem egészen személyes okoknak is; s ismétlem, ma sem tudok erről a szép versről teljesen elfogulatlanul és személyes asszociációk nélkül beszélni. Az Illyés otthona az enyém is; a tájat — melyet leírt —, az egész szcenériát én is gyermekkoromból ismerem, alakjait más-más példányokban emlékeimből látom visszanézni. Minden szava meghitt, nosztalgikus varázzsal cseng a fülembe. S amint e költő otthona az enyém, nem idegen tőlem költői hitvallása és iránya sem. Noha nekem más úton kellett járnom, más tájakon kellett áthaladnom: a magyar líra eljövendő útját és kilátásait én is arrafelé sejtettem, amerre ő (Erdélyivel együtt) már-már megtalálni látszik. A mi korunk, az Adyé, sokban kényszerű és szükséges reakció volt az elposhadt és hamissá vált népiesség és magyarosság ellen. De régen rémlett már, formauntság ködén s izmusok útvesztőin keresztül, a magyar és népi formák feltámasztása s korszerűvé tétele mint legfőbb lehetőség, legnehezebb és legszükségesebb feladat. Sokat írtam erről, és sokat viaskodtam vele. Mily öröm tudni, hogy vannak fiatal, új költők, akik ezt a feladatot már el is végezték! És ez több, mint formai feladat. A nép versével a nép leikéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a „százados szelíd szegénység” szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül hogy a népet. Tud magasra szállni és lágy maradni s gyengéd; szeretetet és igazságot sugározni Dózsa seregében. Ideális forradalmár a régi és örök fajtából; megérdemelte volna, hogy kevésbé érzéketlen és érteden korba szülessen. 2 Gyermekkoromban én is voltam pusztán. Voltam azóta is, birtokos barátaim látogatására; de ez nem sokat számít. Az úri vendég alig jut túl a park kerítésén, hacsak nem kocsikázva, s alig vált szót valakivel az urakon kívül. A gyerek más; ő mindenfelé elcsavarog, s kíváncsisága és fesztelensége összeakasztja mindenkivel. De micsoda barátkozások voltak ezek, a szépen felöltöztetett, begombolkozott úrifiúcska barátkozásai a „puszták népével”? Egészen így álltam szóba a
