Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)

KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL

környezetéről és arról a házról, ahonnan az életnek indult, s naiv nyelve nem valami stilizált rekonstrukció, hanem a legtermészetesebb reális nyelv, ahogyan ezekről a dolgokról szólni lehet; nem tagad és zár ki semmit, s igen jól megtűri a legmodernebb szavakat is, sőt néha éppen ilyen modern kultúrszavak alkalmazásával éri el azt a csupaszul naiv hatást, amely különös bájt ad neki.

Templomban, mióta emlékszem, egyetlenegyszer se volt, újság sem járt a házhoz, csak egy méhész folyóirat.

Eleinte persze játék ez; a költő messziről jött haza, s még magával hozott valami távolságot, ami legfőképpen humorában nyilvánul; de hát nem a humor-e az önként adódó hangnem ott, ahol egy fiatalember a nagyapjáról beszél? A humor nagyon sokáig hiányzott líránkból, magával a realisztikus epikával együtt, melynek kísérő tónusa szeret lenni, a genre-képpel, melyben Arany és Petőfi olyan nagyok voltak. Mint magát a magyar úgynevezett népi verselést (amit Ady kora úgyszólván csak stilizálva és pastiche-képpen mert alkalmazni), az Arany és Petőfi versformáit: úgy hozta vissza épen Illyés Gyula, Erdélyi Józseffel együtt, ez a két nagyszerű fiatal költő, a humort és epikát is a magyar versköltésbe, mikor mindez szinte már elavultnak látszott, vagy lesüllyedt a könnyű műfajba. Illyés humora azonban, amely különben is mindig lágy és gyöngéd, ebben a nagy versben hamar elérzékenyülésbe fordul, és epikája lírába. Amint a realisztikus részletek halmozódnak — mint főleg e paraszttriptichon második részében —, amint a költőt sűrűbben és sűrűbben fogják körül gyermekkorának emlékei, a hang egyre érzelmesebbé és versszerűbbé válik; könnyek csillannak, költői hasonlatok röppennek föl lépten-nyomon, maga a versforma is megváltozik, a prózával kacérkodó szabadságok elmaradnak, s megjelenik az Illyés új lírájának legjellemzőbb versformája, az a kényelmes, intim alexandrin, a ritkás és hanyag rímekkel, melyeknek sokszor oly kedves ízük van... Végre, a harmadik részben, a realisztikus részletfestés jóformán teljesen elapad, lírává olvadva, mint ahogy elapad a felforrt szesz, mely gőzzé és illattá változik. A vén, beteg béres, aki kisöccsét írni tanítja, nem zsáneralak többé, hanem lírai szimbólum: s nemhiába hasonlítja a költő a fiókáit kiröpítő madárhoz. E kiröpítő megjelenésével maga a költemény is kiröpül, a líra tiszta magasságaiba:

Azért kellett talán dalolni száz holt parasztnak és tűnődni szántás közben, hogy egykor én megszóljalak.

Repüljetek, szavak, kiáltsatok, ti emlékek, zúdulj föl, nép, sustorogd szét, a te nevedben beszélek.