Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL zuhanását, amelynek csak egy pályán szabad zuhannia. Bizonyára nem az Ady Új versei ezek. Nyelve egy-egy mutatványában meggyőző, de még nem az a vátesznyelv, amelynek a zúgása térdre csap. Még apró strófájú verseiben (Novemberi ég alatt) talán a legzártabb; hosszú soraiban a nyelv is ingadozóbb. Amennyire lehet, kerüli a fölöslegest, tömör és határozott akar lenni. De a nyelvi zártságot a költő nem annyira tömörségével, mint a szavak értékelésének a következetességével éri el. Metaforái újak, de az egész nyelv nem kristályosodik élesen érvényesülő, egyéni törvények szerint. Az Illyés-vers ritmikai hitele sem teljes. Nagy skálát vesz föl, de a futamai meg-megbicsaklanak. Mindegy, hogy a költő mivel éri el ezt a hitelt: kötött metrummal vagy művészi lazasággal, akár a ritmus konok kerülésével is: de egy versen belül makacs következetességet várok. Azokat a szabad verseket, amelyeket ez a szó igazán: tehát elítélő értelemben illet meg, az jellemzi, hogy minden soruk kiritmizálódik valamiféle törvény szerint, de ez a törvény sorról sorra eltolódik, hol ez, hol az a ritmusképlet rántja magához, a ritmus bábele ez: olaszul kezdi, németül folytatja, de angolul fejezi be. Illyés csak versei egy részében szabadul ki ebből a rosszfajta szabad versből, s alig van verse, mely a fület teljesen meggyőzné. Sorai szétírásával még tovább zilálja a ritmust. Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű Habokban csapódik lábához az őszi Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is. A legszebb Illyés-strófák egyike. De nem így hangzik-e: Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű habokban csapódik lábához az őszi köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó ágait, Leveri utolsó gyümölcseinket is. Mi oka lehet egy „szabad”-vers-strófát hangzásellenesen írni le? Nem ugyanaz a kicsinyes tetszelgés ez, amely a Lombtalan második szakát az előző arányos sorok után így kezdi el: A völgyben még láttam egy rózsát: hogy leszakítottam... stb.? Mért került ez a „völgyben” külön sorba? Robban ez a szó, fókusza a strófának, vagy micsoda? A derék polgár persze gondolkozhat rajta, úgyszintén azon is, hogy mért kezdődik egy sor nagybetűvel s a másik kicsinnyel. Melyek azok a pontok és vesszők, amelyek elmaradnak, s melyek a megtarthatók? Bizonyára van ezek mögött valamiféle felsőbb ráció, amelyet érdemes kitalálni. Mi azonban sajnálkozva látjuk, hogy ez a kicsinyesség olykor egész versekben üt ki (Föld alatt utazik) Mi köze Illyés Gyula hatalmas tehetségének az
