Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL (Füst Milán levele Gellért Oszkárhoz, Németh László: Illyés Gyula: Nehéz föld, József Attila: Illyés Gyulának, Babits Mihály: Illyés Gyula versben és prózában, Nemeskürty István: Petőfi unokája, Fábry Zoltán: Levél, Palotai Erzsi: Illyés körül, Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő, Keresztury Dezső: Köszöntő, Vas István: Illyés versei elé, Szabó Magda: Illyés megtörtént velem, Weöres Sándor: Illyés Gyula ravatalára)
KORTÁRSAK ILLYÉS GYULÁRÓL kijátszható árnyalatok töméntelenségét a mégsem vaskos realitástól a mégsem csupasz elvonásig? Ez az azonosság s ez a színváltó képesség a sokféle Illyés-hang egyik rokonsága. * A másik: a forma. A Nehéz föld jórészt szabad vers. A „szabad vers” szó azonban a legigazságtalanabb gyűjtőnév. Van olyan szabad vers, amely jó, s ez nem szabad, s van szabad vers, amely szabad, de nem vers. A jó szabad versben vagy a túlszigorított kompozíció helyettesíti a metrikus formát (Gellért, Kosztolányi), vagy egyszerűen új ritmustörvény lép a régi helyébe (Sárközi, Babits). Illyés versei ebbe az utóbbi csoportba tartoznak. Bátran alkalmazhatjuk rá az „új magyar vers” elnevezést, annál inkább, mert ha nem is a legtökéletesebb, de talán a legteljesebb összefoglalója az Ady óta alakuló formai eredményeknek. Az új magyar verselés poliritmikus, azaz két ritmustendencia kereszteződik benne. Egy tagoló s egy időmértékes hajlam interferenciája. Ez a tagoló hajlam a magyar vers legősibb hajlama. A magyar költői dikció, ha teheti, két, esetleg több egymástól elkülönülő tagra töri a sort, ezek a tagok azonban csak ütemes versben merevednek határozott szótagszámúakká. Legrégibb versemlékeinket csak az ütemhez szokott fül érezheti botladozónak, mint tagoló versek a maguk törvényei szerint megoldottak. A magyar dikciónak ez a tagoló hajlama újra s újra érvényesül, valahányszor az adott szótagszámú sor ritmizálását a vers a költő ösztönére bízza. így tagolja Szenczi Molnár Albert Dávid zsoltárai-1 (Dicsérlek uram/ tégedet,// Mert te megtartál/ engemet // És kegyesen / felemeltél, // Ellenségeimtől / megmentettél), s így Ady a maga sorait (Pompás magyarok / templomból jövet// Mentek át a/ Kalota folyón// S a hidat fényben/ majdnem fölemelte// Az ölelő/ júniusi nap). A modern versnek azonban nagy időmértékes múltja van, amelyet nem lehet megtagadni. Időmértékes aláfestés nélkül a tagoló vers unalmas, szegényes, pongyola. Az időmérték az új magyar versben többnyire mint a verstagot ritmikailag megoldó elem jelenik meg. Néha ő csap fölül, s az egész sort ő oldja meg, máskor viszont egészen visszaszorul, a tagoló tendencia élesedik ki, s a sor mereven ütemezetté válik. E két tendencia drámai harca avatja az Ady-verset ritmikailag oly páratlan változatossá s izgatóvá. Illyés, bár korántsem olyan fület meggyőzően, de tovább megy, mint Ady. Egyetlen, összefolyó formaskálába mossa a különböző versformákat az ütemes magyar verstől a hexameterig. Ami a strófás versben a tag, az a szabad vers elnyújtott soraiban a vershullám: egy-egy feldobbanása s elülepedése a beszédnek. Sárközi korai verseiből szép példákat lehetne idézni erre a fajta verselésre. Egy Ady-tag s egy Sárközi-hullám azonban különböző dolgok. Az élesebb, határozottabb, ez vontatottabban kifejlő s elsimulóbb. Illyésnél a kettő közt nincs határ. Mi ez például: Fáradó szél gyanánt / egy esztendő / lassítva szárnyalását Lesiklik a magasból,/ hajladozva zúgnak / fáink koronái. Tagnak és vershullámnak ez az összemosódása a formaskála egysége
