Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Török Elemér: Mert valami mindig lehetséges...
Török Elemér így a költők szent szava valójában csak a Pozsonyban megnyílt Magyar Pedagógiai Gimnáziumban jutott el hozzám. Ozorai Ferenc tanár úr fáradhatatlanul szórta elénk nemzeti költészetünk kincseit, gyöngyszemeit. Szinte minden irodalmi órán felolvasott két-három verset. Tőle hallottam először Illyés Gyula nevét is. Az egyik magyar órán három versét olvasva fel nekünk. Köztük volt a Sarjúrendek című nagyon szép verse is. Ez a vers úgy felkavarta ifjú lelkemet, hogy másnap haza akartam menni. Elfogott a honvágy, hiszen ilyen távol huszonéves koromig még nem voltam szülőfalumtól. Újra látni szerettem volna végtelen pusztáit: a Nagyrétet, a Pusztarétet, ahol én is vágtam kaszával sok sarjúrendet, s éppen úgy sorjáztak, csillogtak a napfényben, ahogyan azt Illyés leírta: Csillognak az ezüst fényben a kanyargó messzi sarjúrendek — hozom terhét a kigúnyolt emberszeretetnek. Mintha egy szebb múltból szállna üzenettel a széna illatja, emelkedő szívem könnyű reménység dagasztja... Már akkor az motoszkált a fejemben, aki ezt a verset írta, annak egész biztosan falusi mezőkön vagy tanyasi pusztán ringott a bölcsője, akárcsak az enyém. Csak az a költő fogalmazhatja meg élményeit ilyen hűen, szépen és láttatóan, magabiztosan... Majd 1955-ben elolvastam a Puszták népe című könyvét. Később különböző magyarországi folyóiratokban már verseit is olvastam. Első verseskötete, a Dőlt vitorla 1965-ben került a kezembe. Ez az év azért is sokat jelent számomra, mert személyesen ekkor találkoztam vele először, Királyhelmecen. Itt dedikálta a Puszták népe kötetét is. Ezt írta a cím alá: Török Elemérnek szeretettel Illyés Gyula K.helmec 1965. Majd 1966-ban Tihanyban kopogtam be hozzá. Flóra asszony friss tepertős pogácsát tett az asztalra. Gyula bácsi sörért indult a hűtő felé. Látom, hogy hirtelen megáll s homlokára csap nevetve. Ja, persze, ti odaát a Felvidéken jobb sört ihattok, mint a miénk... Aztán egy üveg Badacsonyi kéknyelűt hozott. Egy órányit beszélgettünk. Többi között ekkor mondta el — azt hiszem, eligazító tanácsként —, hogy francia költőbarátai egy meghitt beszélgetés közben arra figyelmeztették: ne utánozza őket. írjon Magyarország szép tájairól, a magyar nép gondjáról-bajáról és kövesse a hagyományos versformákat. Ezek az okító szavak, bizony, sokszor visszhangoztak fel bennem. Barátaimnak is többször elmondtam... Ezekben az években én már sok szép versét elolvastam. Emlékszem a Szék szárd felé, igen nagy és mély hatással volt rám. Sokáig bűvkörében tartott... Mennyi nemes természetesség, hazafiság, nemzetféltő szeretet sugárzik e versből is! Milyen határozott biztonsággal tapint a lényegre! Kitűnően szerkesztett mestermű... íme néhány példa:
