Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)
Duba Gyula műfaja gyakran Márai naplóprózájához hasonlít, mégis más. Bizonyára azért, mert mindketten másképp vállalják az irodalom világmagyarázó küldetését! Márai az irodalom arisztokratikus igazságosztó erejével szól, míg Illyés a közösségépítő reformer hangján beszél! Európában mindketten otthonosak, Illyés inkább francia, Márai olasz és német vidékeken. Amennyiben szellemiségükben európai színeket, egyetemes vonásokat keresünk, Illyésben alighanem a gyakorlatias párizsi szellemességet és szenvedélyes kíváncsiságot találjuk leginkább, míg Máraiban a súlyos, gyakran komoran metafizikus weimari logikát. Mennyi lényeges különbözőség alapvető hasonlóságukon belül! Korábban már felvillantottam Márai ellenérzését a „paraszt” iránt. A Napló 1984-1989 néhány sora így hangzik: „A társadalom minden rétegével tudok beszélgetni, együtt örülni, szomorkodni. De van két fajta — a paraszt és a filmes —, akivel soha nem tudtam, ma sem tudok szót váltani. Olyan idegenek számomra, mint az eszkimók vagy a hinduk.” Más jegyzetében elmarasztalóan szól a „népi” írókról, Illyést, Verest, Kovács Imrét említve elítéli háború utáni törekvéseiket. Véleménye azonban inkább meg nem értést sugall, mint megalapozott ítéletet. S még egy gondolata: „A legjobb, amit a parasztságnak kívánni lehet, hogy szűnjön meg paraszt lenni. Ez már történik, de lassan.” Márai Sándor idézett Naplója a magyar író (lehetséges) sorsának szívszorító dokumentuma. Életművében egy nagy múltú és azóta elpusztult, teremtő osztály üzen, kínálva szellemiségét, amely már az író számára is inkább eszme csupán, mint élő valóság. Tudja ezt maga is. „A névnapi vacsorák a kassai házban. Az oszlopos ebédlő, a »polgári« életforma. De lehet, hogy csak annak tetszett, már az sem volt igazán polgári. A polgár szerep volt, hivatás. A Felvidéken, Kassán még nyoma volt. Trianon után már csak középosztály maradt, parazita érdekszövetség.” A múlt gyakran eszmékbe öltözik. Olyan eszmékbe, amelyek fokozódó alaptalanságuk ellenére is még képzeletet mozgató életerők lehettek. Az Egy polgár vallomásai írásakor az eszme szinte még élt. Mintha tegnap lett volna, jószerével tapintható. S nézzük, mit ír róla a Naplóban] Hogy túlírt és nagy hangú, felét húzni kellene, ha ismét kiadnák! A fiatal Illyésnek a puszta és Ozora még életesebbek. Megvannak, nyögnek a terhek alatt, élnek, s éppen — Illyésnek is köszönhetően — rájuk vetül a fény. S országos figyelmet kap, ami Márainak nem sokat mond: a népiek! Gatyás, pántlikás szemfényvesztésnek látja. Illyésnek pedig Szekfű könyve nem tetszik: Mi a Magyar? „Ez a könyv a középosztály magyarságszemléletét tükrözi.” Jó néhány dicsérő szót, értékelő megállapítást tesz a kötetről, egészében mégis elégedetlen. Állandósult magyar elégedetlenség és kételyek! Ezért nem szabad íróinkat egymással szembeállítani. Óva intek minden kort és kánont: műveik és gondolataik alapján ne állítsa szembe egymással a magyar írókat! Nem igazán író, akit a sorstársával szembe lehet állítani. Fábry Zoltán jut eszembe, aki a harmincas években sommás ítéleteket mondott Márairól, ötvennégyben azonban, amikor a Fáklya közölte a Halotti beszédet, szívmelegítő jegyzetben méltatta és hazahívta az írót. Mondhatnánk: az írók — ellentéteik ellenére — érzik egymást! Hiszen az igazságot keresik, s tudják róla, hogy nem egyszínű! Értékrendjüket pedig az idő alakítja, a történelmi korok.
