Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)

Il.lyés

tanulmányozza. Az 1933—34-es évek feljegyzései a dél-dunántúli magyarság fogyásának-pusztulásának hírét viszi a köztudatba, s ennek következtében a svábság-németség hallatlan megerősödését, térnyerését. Az Ormánság tragikus metamorfózisa országos ügy lesz, nagy németérzelmű felzúdulást okozva, Illyés pedig nemzetieskedő nacionalista lesz. A közlés elindítja a falukutatókat. A komor írás, szerzőjének pro és contra híveket és ellenzőket biztosít. E nyomon, a feltárás és kimondás nyomvonalán halad a későbbi években is. így 1935-ben Fazekas Mihály korai elődsége Petőfi előtt s ezzel a népi kultúra értelmezése és jogosultsága. Egy idézet az 1937. év nyitányából a fajkérdési vitákról: „Sikert kívánok a tudományos kísérleteknek, melyek a testalkat, a vérkép alapján rokonítják a fajtákat és népeket. Bár már túllenénk rajtuk. A rokonkeresésnek sokkal titokzatosabb és izgatóbb állomásaihoz érhetnénk el, illetve vissza." S kifejti, mire gondol: lelki tényezőkre, ösztönbeli hajszálgyökerekre! Irodalmi nyomokra és szellemi kapcsolódásokra. A harmincnyolcas év kérdésfelvetéssel kezdődik: mi is hát a haza? „...mit jelent otthonosnak lenni; itt kell rejtőznie nyilván a hazafiasság gyökereinek is.” S nem sokkal alább egy máig érő, bár a keleti eredetlegendák idején talán nem is annyira tudatosított gondolat: „Magyarrá a magyart tehát kétségtelenül a nyugat tette.” Minden lapról jó néhány axiomatikus megfogalmazást idézhetnék. A Magyarok méltán lett híres könyv. A gondolati folyamatosság értelmében is friss volt, sok újat mondó, érzéki töltetű s mégis pontos. A valóságkutató tekintet ugyan a földet és népét pásztázta benne, ám a minősítő gondolat a magasban száll. S hallatlanul gazdag motívumokban, intuíciós mélységben. Csokonai mellé Rousseau társul, Ozora és Párizs azonos szinten vannak, Berzsenyi költészetét, amelyet Fazekas Mihály lírája mintegy megelőlegezett, Zrínyi mondata árnyalja: Ne bántsd a magyart! Aztán Saures cikke a Nouvelle Revue Francaise-ből: „Volt egy korszak, a miénkkel merőben ellentétes, amikor a gondolat hősei folyton istent keresték.” A 17. század ez a kor, nagyjai Shakespeare, Cervantes, Newton és Kepler, Descartes, Galilei, Spinoza... A vallásháborúk kegyetlen ideje, sok száz kis és nagy zsarnok kora. A szellem emberei „Személyesen alig... legfeljebb levélből ismerik egymást.” Illyés így folytatja: „A társadalom sem tud semmit erről a maroknyi nagy szellemről, akik mégis azt a kort képviselik és markukban tartják a jövőt.” Saurés gondolata pedig...? „De ha a világ minden nemzete köréjük gyűl is, hogy meghallgassák őket, a nyáj legkiválóbb koponyái akkor sem értenének még semmit abból, ami ezt a kis kört foglalkoztatja. Egymás közt tökéletes világosságé nyelven beszélnek, ami a sokaságnak épp azért homályos.”

Költőről szólunk, versekről mégis alig beszélünk, líráról inkább. De ez így van jól. Mert viszont állandóan költészetről esik szó. Olyan lírai erőről, amely állandóan a drámai érzésnek és a tiszta gondolatnak keres formát. Illyés prózája költői, matériájában és nemes elkötelezettségében a vers rokona. Magas hőfokú érzelmi telítettsége és igazságkereső szenvedélye líraivá avatja. Szinte sosem ír értekező prózát, sem tárgyilagos s szenvtelen helyezetjelentést, munkája vallomásos jellegű és szubjektív. A világról szól, ám önmagáról beszél. Az életet taglalja oly módon, hogy egyben részt vesz benne. Hangvétele,