Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Prágai Tamás: Erdőmester (elbeszélés)
Erdőmester hogy a fürdőszobába siet (vagy inkább csoszog), egy bonyolult választás fényében történik — megerősítést nyert, hogy valamit valamikor választania kellett, és ez jelentős volt. A fogmosás procedúrája alatt (reménykedjünk ebben) értelmet nyer az is, hogy életének melyik mozzanata, melyik eseménye feleltethető meg ennek a jelentős választásnak, vagyis — és érezhető, hogy jóval mélyebben járunk Zoli múltjában a Steve és negyedfél milliárd néző által „feltárónak” nevezett riportnál — mi rétegződik ezen álomban a választás gesztusára és a sütemények által megjelenített helyzet mögé. Hogyha az álomkamera lencséje előtt két gépezet jelenik meg, az egyik balra, a másik pedig jobbra fordul, akkor meg vagyunk tévesztve. Zoli alighanem észlelte (persze ez is túlzás, mert még öntudatlan folyamatokról van szó) az álomkamerát, és most mindent megtesz, hogy hamis képet közvetítsen. Ennek részben az az oka, hogy az ürítés munkájába temetkezett, és ezt egyikünk sem osztja meg szívesen a közönséggel. Másfelől az ürítés szakrális cselekmény, az egyén hallatlan koncentrációja és figyelme szükségeltetik a székelés során. Amint a megemészthetetlen (a biológiai értelemben megemészthetetlen, de kimutatható, hogy ennek összetétele minden egyed esetében más és más, tehát —- nem meglepő — ez is személyfüggő) elhagyja a testet, a kérdés egyik részletétől megszabadultunk, és nyilván a legnehezebb feladványtól szabadultunk meg. Olyan ez, mintha a szfinx kérdésére azzal válaszolnánk, hogy újabb kérdést teszünk fel önmagunknak. A választ erre a kérdésre sem tudjuk, nem tudhatjuk — egy ilyen kérdés nem is volna korrekt —, de sejthető, hogy van tudható válasz. Ez a tudható válasz a sütemény alakját kezdi felölteni (a vöröses, áttetsző zselatintól most elszakadunk), a sütemény szögletessége egy épület szögletességét hívja elő, ahol Zoli azelőtt élt, pontosabban: ahol szeretett volna élni. Szeretett volna élni? Igen, és most jusson eszünkbe Angéla önmagára irányuló, meddő szexuális ostroma — ez az épület nem Angéla lakása, ahová Zolinak egyébként bármikor szabad bejárása nyílt. A lakásba való bejutás — a coitus — ezért nem szerepel ebben az álomban, mivel Zoli sohasem lakhatott ott, ahol igazából lakni vágyott. De ne egy konkrét lakásra gondoljunk. Az erdőmester képlékeny anyaga és tésztaszerűsége — sajátos rendezetlenségével — mint megfoghatatlanság van jelen az álomkamera előtt, vagyis egy olyan vágyat jelez, amelynek végső soron nincsen tartalma. A megfoghatatlanság vágya vesz erőt Zolin, amint a tükör előtt nyakkendőjét köti, és (persze egyszerűbb lenne ráfogni, hogy a nyitott ablakon beérkező meleg fuvallat hatására) hirtelen kiveri a víz. A fölismerés, hogy az öltözék rendezettsége (ezt nyugodtan állítsuk szembe a félrecsúszott pizsama intim, ám éppen ellentétes asszociációkat keltő emblémájával), de különösképpen a nyakkendő, amit Zoli ritkán — és önszántából jószerével sohasem — visel, most egy, a megsejtett megfoghatatlansággal szembeállítható kötésként jelenik meg. Ez a kötés egyben bog, ami — akárcsak a szfinx talánya — meg nem oldható. Csakis az ezzel a felismeréssel járó bénultság indokolja, hogy Zoli a megcsörrenő telefont ne vegye fel, habár — és ez a jelenet is világosan kirajzolódik az álomkamera előtt — az ajtócsengő jelzésére azonnal ugrana. A csengetés nem várt, rendkívüli, a telefonhívás viszont nagyobb valószínűséggel érkezik a
