Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Dušan Mitana: Határok (elbeszélés)

I latárok

érkezett, nem mondta honnan, messzire indult, nem mondta hová. Talán maga sem tudta, talán nem is volt lényeges, de kíváncsi voltam, magam sem tudom, miért. Elkísértem az éjszaka közepén a falu végére, és sok sikert kívántam a sehonnan sehová tartó zarándokláshoz. Megölelt és némán homlokon csókolt. A sírás kerülgetett, de nem sírtam. Azt mondta, hogy már majdnem felnőtt férfi vagyok, és fel kell készülnöm arra, hogy bármikor harcra szólíthatnak az Isten népéért és Isten bárányáért. Hisz tudom a címedet, a nevedet, s a szájában lévő kihűlt, üres pipára mutatva mondta, hogy ő sem volt mindig szerzetes. Nem értettem, de nem ellenkeztem, mintha belülről teljesen tisztában lennék vele. Nem kérdeztem, hová megy, de sokáig figyeltem a hold fényben - éppen holdtölte volt — , míg teljesen el nem tűnt a szántóföldeken. Egyenesen északnak tartott, az északi sarkkör felé. Nyilván felépít ott egy iglut, s abban az eszkimó kunyhóban fog lakni, szarvast és szánt vásárol, s meztelenül hirdeti majd az evangéliumot az eszkimóknak. Talán abban bízott, hogy a sarki fagyoktól egész csontig tisztul, s elfeledkezik az ostorozásról; a két fájdalom talán megsemmisíti egymást.

Igen, elindult észak felé, s máig nem írt.

3

Míg a Duna-parton jártam és Julián barátról álmodoztam, a felhők egyre lejjebb ereszkedtek, s szakadni kezdett az eső.

Bementem a városba, vettem egy pipát és egy pakli dohányt.

Visszamentem a koleszba. Előbb a vécében gyújtottam rá.

Csípett, sebaj.

Este megjöttek a srácok, a marxizmus—leninizmus vizsgát ünnepelték. Elkezdtem füstölni. Tűnj azzal a bűzzel a folyosóra, marha, szitkozódtak. Meséltem nekik Juliánról, az öreg, szomorú kolduló szerzetesről, arról, hogyan ostorozta magát, hogyan indult északnak, az északi sarkkör felé, s hogy én most levelet várok tőle, sok külföldi bélyeggel, amelyben meghív az iglujába, s rénszarvas húzta szánon utazunk majd, meglátogatjuk az eszkimókat jégkunyhóikban, hogy egy kis melegséget vigyünk nekik.

Feldúltan járkáltam a szobában, fecsegtem össze-vissza, tördeltem a kezeim, s füstöltem, mint egy gyárkémény, boldog voltam, csaknem egészen. Ők meg röhögtek, csapkodták a térdüket, jaj, ez egy ló, ez egy nagy ló, uramisten, ez egy nagy ló, de a pipáért már nem szóltak, csak azon vitatkoztunk, hogy az eszkimók házát iglunak hívják-e vagy kunyhó, vagy jurta, de jurta?, a jurta az a széles sztyeppen van, a nomád népeknél, akik lovon járnak, és még azon vitáztak, hogy Julián csuklyát hordott-e vagy csuhát, vagy papi ruhát, s lehordtak, hogy miért nem tanítottam meg szilvapálinkát inni és a nők után járni. Végül megegyeztünk abban, hogy Juliánnak bizonyára van valami a füle mögött, hogy éppen északnak vágott neki, hisz ott, a sarkkörön túl, az eszkimóknál az a jó szokás, hogy a vendégnek a vendéglátók felkínálják saját feleségüket, ki tudja, szerzetes volt-e egyáltalán Julián...

A végén már mindenki szippantani akart a pipából, tízen voltunk, a szomszéd szobából is átjöttek a srácok, az emeletes ágyakon ültek abban a faba