Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Dušan Mitana: Határok (elbeszélés)

Elindítottam a lavinát, s az mégsem söpört el. Ez megörvendeztetett, csaknem örömet szerzett.

A hó nesztelenül a vízbe veszett, és a víz, mely jégdarabokat vitt a tengerbe, az a víz a parton megfordult, és a jégdarabok a part mellett az árral szemben úsztak. Felfoghatatlan. A Duna közepén a jégdarabok az árral úsznak, a part mentén az árral szemben. Csodálatos. Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta. Valahol lent megállítják őket, sorompó, rájöttem, megtaláltam az okot, s a csoda már oda volt.

Tovább lépdeltem a meredek parton. A folyó osztrák részén az erdő sötét bejáratát lehetett látni, élesen elkülönült a fehér aljtól. Éppen elnyelt valamilyen alakokat: átlépték a láthatatlan határt? Az én partom lazán ereszkedni kezdett a folyó felé. Cigarettára gyújtottam, tenyeremmel óvtam a tüzet. A Duna szétágazott, a holtágnál álltam. Befagyott holtág, hóval borítva. Egy férfi vágta a jeget. Egy nagy négyszöget vágott rajta, mely fölött háló lógott. A balta szikrákat hányt, mint megannyi hullócsillag.

A férfihez mentem, öreg volt, fáradt:

— Vágja, vágja?

— Vágom, vágom.

— Adja ide, egy kis testmozgás.

— Ugyan, nem kell.

— De csak adja!

Odaadta a baltát. Vágtam és vágtam, a szikrák szálltak, és én az örömtől izzadni kezdtem.

— Köszönöm — mondta a férfi, valószínűleg halász.

— Én köszönöm - válaszoltam. — Szükségem volt rá.

Fölmásztam a töltés tetejére. Nem messze egy csónak horgonyzott. Ahhoz a csónakhoz egy másik öreg közeledett. Fehér szakálla volt, a fogai között pipa, mely talán nem is füstölt. Rajta tépett, zöld hubertuszkabát.

Kinyitotta az ajtót, és eltűnt a szemem elől.

Ekkor jöttem rá: Julián, a kolduló szerzetes...

2

Julián, a kolduló szerzetes öreg volt, fehér szakállú, és a fogai között örökösen egy pipát szorongatott. Addig mindig azt gondoltam, hogy a szerzetesek és a papok nem dohányoznak, ki tudja, miért. De hisz ő sem dohányzott, a pipát sosem gyújtotta meg, sosem küldött titokban a kocsmába egy pakli dohányért. Magas, csontsovány alak, vastag zsinórral átkötött fekete csuklyában, sápadt, csontos arc, beesett szemekkel. Messziről érkezett, nem mondta, honnan, és pár éjszakára akart szállást. A mieink, féltek befogadni, bár senki sem látta bejönni, lelkűkben dúlt a harc a tisztelet, az atavisztikus félelem és a szomszédoktól és a hivataltól való félelem között; hisz mégis valami szokatlan dolog volt ez.

Nekem viszont tetszett, felajánlottam neki a balkonos manzárdszobámat, mely előtt egy terebélyes dicífa állt, örültem, hogy éjszakánként a diófán mászunk majd le felfedezőutakra.

Határok