Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Dušan Mitana: Határok (elbeszélés)

Határok

Mottó:

Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nótámnál... Ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket... Máté evangéliuma 3,11

1

Fehér nap volt az, a hó is fehér volt, és a fehér szín állítólag a véget jelenti. A véget, akárcsak a szomszédék tigrisszínű macskájának kimúlása, a véget, akárcsak a vérrel befröcskölt fehér zsebkendő az utolsó várvédő fején, aki az utolsó golyót elfelejtette eltenni a maga számára. Tehát fehér nap: 1966. január 21. És ezen a napon én magammal, egyedül magammal, olyan távoli és mégis én. A bőrönd készen áll, a piszkos zokni az alján, a törülközők és az ingek, minden, ami az otthont jelenti, az otthont, ahová visszatérünk kimosni a piszkos zoknit és a törülközőt és az inget, otthon, ahová visszatérünk egy forró fürdőért, melyet anyánk készített. A döntés már megszületett: fehér zászló félárbocra eresztve. Néhány részletkérdés hiányzott még, de a döntés megszületett. Csak a részletek, a részletek hiányoztak. Befejezni rögtön, vagy egy kissé távolabb menni, fogni a bőröndöt és menni tovább, el, egy másik helyre, de mindig itt, az alacsonyan szálló felhők alatt? Vagy átlépni az utolsó határt? Megszabadulnék két vizsgától és egy beszámítótól; csak az ösztöneimre kell hallgatni, s végre újra szabad leszek. A tanulásnál sokkal jobban izgatott a fantaziálás, nem járhattam a vizsgákra, mivel éppen az egyik novellámat írtam.

A srácok a városba mentek, a nők után, a kolesz üres volt. A bőröndöt bezártam, vékony madzaggal átkötöttem, még nem tudtam, mi legyen vele. Postára adni, hazaküldeni a piszkos zoknikat, törülközőket, ingeket, mi? Az asztalon volt két szelet kőkemény kenyér, egy tejesüvegben víz, elkezdtem rágni a kenyeret, a fogaim beleremegtek, majd meleg vízzel öntöttem le az ételt. Áthúztam a fejemen a vastag piros pulóvert, lábamra húztam a bélelt túracipőt, majd felvettem a fekete vastag szélkabátot, és kimentem. Barakkok, fabarakkok a Duna partján. Jó. Szögesdróttal körülkerítve akár láger is lehetne. De szögesdrót, természetesen, nem volt, szabadság. Lementem a Dunához, a hó csikorgott a talpam alatt, a lélegzet fehér páraként illant el. Magas, meredek part vezetett a vízhez. Egy óvatlan lépés, s megindul a lavina. Ezt izgalmasnak találtam. A domb tetején belerúgtam a hóba, lazítottam, lazítottam, lazítottam, most. Egyik lábam a földön, a másik a levegőben, elindítottam a lavinát.

Dušan Mitana