Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Csordás János: A messziről jött ember vétke (elbeszélés)
A messziről jött ember vétke húzott elő a zakója alól, s felém nyújtotta. Nem akartam megsérteni, ittam pár kortyot... Eltartott egy darabig, míg rászánta magát, hogy elmondja az óhaját. Megkért, segítsem hozzá őt és a családját a Szovjetunió elhagyására. Ennek érdekében hajlandónak mutatkozott egy féltve őrzött titkot elárulni... Kíváncsivá tett, ezért felajánlottam neki egy tekintélyes összeget, melynek segítségével elutazhatnak Prágába, ahonnan már könnyűszerrel eljuthatnak az NSZK-ba. Megemlítettem egy prágai ember címét, aki kicsempészheti őket Münchenbe. Vologya ennek hallatán örömében nem fért a bőrébe. Kiderült, beszél egy keveset németül... „Jöjjön, mutatok valamit!” — mondta már-már felszabadultan. Nem fedem fel, hogyan jutottunk le abba a kamrába, amelyet a templom alatt létesítettek, elég abból annyi, hogy ott lent egy nem éppen korszerű írányítópult állt. Különböző színű és méretű gombok, karok és kapcsolók helyezkedtek el rajta, s a falon egy óra mutatta a moszkvai időt: éjfél után háromnegyed egyet jelzett... „Nyomja meg ezt!” — mutatott Vologya egy piros gombra. „Nem lesz ebből baj?” — kérdeztem. Vologya azt válaszolta: — Nem. Még nem aktivizálták... Túl sűrűn peregtek az események, figyelmetlenné váltam. Ráadásul az italozás következtében elveszítettem józan ítélőképességemet... Megnyomtam a piros gombot. — Most pedig gyerünk ki... és nézzük meg! — ragadott karon Vologya, s tuszkolt kifelé. Egészen a domb tetejére siettünk, hogy jobban lássuk a templom sötét körvonalait. — A tornyot figyelje! — mondta izgatottan Vologya. Nem sejtettem, mi fog történni, viszont attól, amit láttam, hátrahőköltem. Halk zúgás közepette szétnyílt a torony három egyenlő részre. Tátva maradt a szám. Hirtelen fülsiketítő zúgás hasított bele a levegőbe, s a torony gyomrából egy karcsú alakzat emelkedett a magasba fényes tűzcsóvával kísérve, majd a torony halkan összezárult. Megrökönyödve bámultam, amíg fel nem ocsúdtam ámulatomból. — Mi volt ez? — ráztam meg kétségbeesve Vologyát. Vologya egész testében remegett, miközben négy szót nyögött ki: — Szűz Anyám, már aktivizálták! Ez a párbeszéd elevenen él bennem, képtelen vagyok elfelejteni. Kitörölhetetlenül elraktározódott az agyamban és óhatatlanul előbukkan a legváratlanabb pillanatokban. Tudtam, haladéktalanul cselekednem kell. A rakéta valószínűleg valamilyen határon túli nyugat-európai célra irányul, s előbb-utóbb becsapódik valahová. Reménykedtem, nincs atomtöltettel felszerelve. Vologyát betereltem a templomba, egy padra ültettem le, s ráparancsoltam, várjon meg. Lesiettem a kamrába, hogy eltüntessem az esetleges nyomokat, aztán visszatértem. Álltam, s néztem azt az embert, aki váratlanul hozzásegített titkos feladatom
