Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Balogh Robert: Kenyeret hoz elő a földből (elbeszélés)
Kenyeret hoz elő a földből a padláson fel-alá? Vödörben adták fel neki a vizet, egy másikban ő adta le a székletet. Ilyen lennék már? Teliholdas tavaszi éjszakák voltak, a békák brekegtek, belém meg mintha egy madár nyugtalansága költözött volna, nem tudtam megmaradni sehol. Éjjel mindenféle dolgokat láttam. A csupasz fák alatt kis halmokban hevertek érmék, lehajoltam felszedni, de emberek ültek az ágakon, mérgesen lekiabáltak, hagyjam ott a pénzüket. Egy almafa alatt is találtam pénzkupacot, már felnéztem a fára, de nem volt ott senki, felvettem hát a pár fillért, rázogattam a markomban, egy pillanat múltán a templom hátsó padjában ültem, előttem rázogatták a perselyt, beleejtettem, ami a markomban zörgött, hallottam, ahogy fémesen csörren a pénz, de akkor már megint az erdőben voltam. Lázas lehettem. Csak hanyatt feküdtem. Néztem a fákat felettem. A mókusok üzekedtek a fejem fölött, mint emberek. Madarak búbólták egymást, gyíkok összeragadtak, kígyók egymásra tekeredtek, minden állat szerelmes. Még a verébcsipogás is idegesített. Jó pár napig egyáltalán nem aludtam. Csak kódorogtam az erdőben, mentem a vaddisznók csapásán, elengedtem a csapdába esett nyulakat, ha még éltek, nézegettem a fenyőrigókat, az aranymálinkót, a sárgarigót, a harkályokat. Aztán felmásztam egy magas diófára, megriasztottam egy pelecsaládot, onnan ugrottam le, vagy nyolc méterről, de nem lett bajom, csak egy hétig sajgott az oldalam, és sántikáltam, ugyanúgy megmaradt a belsőmet émelyítő zsibongás, egy csupor mézhez öntött csupornyi keserűség. Rikító tollakat találtam, búbos banka meg gyurgyóka farktollát, de az se segített. A legjobb volt elnézni a szélben ringó, hullámzó fakoronákat, ez megnyugtatott. Csak hát ahogy véget ért a nyár, úgy az ősz is, és a telek nagyon kemények erre. Nemegyszer napokra betemetett a hó. A bőröm elvörösödött a fagytól. Vadcsapásokon közlekedni derékig hóban, az őzek véres lábnyomait követni. A hollók, rókák elől elenni a dögöt. Vagy marék havat elrágni szalonnához. A téli éjszakákon csak a hideg zavaró, a hótól egészen világos a határ. A nővérem mindig kéri, hogy költözzem hozzá, már évek óta nem keresett csendőr. De én félek, félek az emberektől. És megvagyok egyedül is. Esős idők előtt faklumpát csináltam. Hosszú sétákra nem a legjobb, de a baromfiólakból ha elloptam egy tyúkot, hogy ne lármázzon éktelenül, eltapostam vele a csőrét. Én tudom, aki bűnös, eltöröltetik ebből a világból. Én tudom, hogy a májusi vaj a legsárgább, a virágok sárgája a vaj sárgájává lesz. Az ételt ha elviszem, bocsánatot nyerek-e? Ha beleiszok az aludttejes csuporba, a Mindenható azt is számon tartja? Hogy nem gyűjtöttem semmit ezen a világon, az baj? Hogy nyomorú kis szalmán fekszek, bűzlök, ez baj? Vajon késő, ha azt mondom, éljen Ferenc József, a császár? Hogy anyám temetését csak messziről néztem? A fájdalomtól mostanában gyakran összegörnyedek, s hiába kapok a mellemhez. Szúr, itt belül. Most a nővérem elszalasztja egyik fiát orvosért. Már késő, mondom neki. Már késő. Csoda kellene, hogy megfoltozza a szívem. Édes orvosság, nem keserű almamag íze, amilyen a nyálam. Egy angyal dörömböl a mellkasomon, belül meghasadt valami. Ahogy feküdtem a nyári konyhában, a nővérem valamiért kisietett, megéreztem a nagymama taugeszillatát. Hát valahogy így haltam meg. Még hajnal előtt, fogyóholdkor, egyedül a nyári konyhában. Tudom, hogy az eső, ha meleg, ha
