Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Balogh Robert: Kenyeret hoz elő a földből (elbeszélés)
üveg bort, ami egy zsákba befért. Az égbolt csillagmintás bársonyruháján lassan csúszott a hold, kitanultam az égi óra járását. Rászoktam a faluba való bemászkálásra. A kertekből gyűjtöttem gyümölcsöt. A határban is tudtam, mikor mi érik, hol dinnyét loptam, hol kukoricát. A pincékből elhoztam kenyereket, kötelekről az éjszakára száradni kinn hagyott ruhákból válogattam. A faluban mindenki tudta, én járok rá a javakra, a pincék riglijére mégis lakat került, zárni kezdték a pajtákat, a ruhákat beszedték napszálltakor, még a rokonok is. A legveszedelmesebb éjszakáim teliholdkor voltak. A kutyák ismertek, alig ugattak, csak beszélni kellett hozzájuk. A sűrű, tapintható sötétséget szeretem. A homályban is lehet látni, más a fénye a friss fűnek, más a búzának, a kukoricában legkönnyebb sétálni, vezetnek az éles levelek. Csak a köd félelmetes, az olyan sűrű köd, amikor már a kinyújtott kezemet sem látom. Úgy el lehet tévedni az erdőben, hogy semmi sem ismerős abból, ahol naponta járok, mert semmit sem látni, de tényleg semmit, csak úgy gyalogoltam bele a homályos sötéten átderengő hófehér semmibe, amikor harapni lehet a ködöt. A lépéseim is furcsán hangzottak, a ruhám átnedvesedett, de az Úristen megkönyörült, felbotorkáltam a legmagasabb dombra, felértem a köd fölé. Alattam gomolygott a néma pára, mint a tej, képen láttam ilyesmit. Az égbolt ugyanolyan néma, mint a köd. Reggelig énekelve hazabotorkáltam. Egyszer kora reggel néztem a falu fölött gomolygó füstöt, s még kinn maradtam a mezőn, mert olyan magányosan telt ez a pár reggeli óra, jó embert látni ilyenkor, ha csak messziről is, hát jött az a lány, akivel korábban többször táncoltam, mindig úgy mosolygott, mint az angyalok, három lépéssel a föld felett pörögtünk. Nem látott tavaly nyár óta, amikor elloptam a zsebkendőjét. Piros szőlőt hímzett a két sarkába, és verset is, hogy „Kora ifjúságom úta, csak téged várlak..." Tovább már nem tudom. Rongyos lehettem meg csapzott, kecskeszagom is lehetett, már négy napja is elmúlt, hogy a patakban megfürödtem. Nevetett. Nem mosolygott, kinevetett. Közel léptem hozzá, megszólítottam: — Hát te hogy nézel ki? — Hát így! — Megasszonyosodtál, tudod? A lány elpirult. Hallgatott. Elkezdtem húzni az erdő felé. Hagyta magát. A barlangba nem volt hajlandó bejönni. Benézett, de nem bírta ki. — Rókavárban laksz? Te bolondos! Nevetett. Az őzek kifeküdték a füvet, mi is odaheveredtünk. Megígértem neki, ha ennek vége, a feleségem lesz. Én komolyan néztem, ő nevetett. Nem értettem, mit lehet ezen nevetni. Elütötte a tizenegyet az óra, mikor is elment. Azt mondta, ősszel lesz a lakodalma, engem szeret, de az anyja azt mondta, hogy mit akar egy olyantól, mint a bozsoki padláson lakó ember. Mit is akarna. Azért néha még eljött, hozott fokhagymás húst, szappant, ruhát. A nővérem is üzent vele, hogy nyugodtan menjek haza már éjszakára, ne legyek olyan, mint az a bozsoki bolond öreg. Miért lennék olyan, mint az, aki felment a szénapadlásra, és nem akart lejönni többet, se télen, se nyáron, csak sétálgatott Balogh Róbert
