Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Balogh Robert: Kenyeret hoz elő a földből (elbeszélés)

Kenyeret hoz elő a földből

alszok. Nem lehet csinálni semmit, csak aludni. Nézni a hangyákat, ahogy az ösvényükön járnak. Elropogtatni egy almát, barackot enni, vagy cseresznyét, meggyet, mandulát, diót, ami éppen érik. A szőlőhegy tavasztól őszig ellát. Félóránként hallom az órát, lehet tudni, hogy ütni fog, mindig kattan egyet előtte. Ha a szél a falu felől fúj, álmomban is megérzem az illatát. Az embereket is észreveszem, ha közelednek: döng a föld a lépésektől, másként énekelnek a madarak. A nővérem mondta, keresnek a csendőrök, ne nagyon menjek egy darabig. Éjjel be-benéznek, leskelődnek, nem vagyok-e ott. Kérdezősködnek a faluban. Az egyik kapás látott az erdőszélen, elterjedt a hír, merre is lehetek, másnap jöttek is az erdőbe a csendőrök. Négyen-hatan kerestek, puska a kezükben, kakastoll a kalapon. Egyre hangosabbak a lépések — elhallgat minden madár, a közeli tücskök se ciripelnek —, közelednek a dombhoz, talán már fölöttem is állnak. Le kell fognom az órát, mert kattan egyet, mindjárt ütni fog. Beszélgetnek a csendőrök, én fogom az órát. Tompán hallom a hangjukat. Zúg a fülem. Fogom az órát. Nem tudom, meddig. Öt percig, fél óráig vagy fél napig. Csak fogom, amíg a kezem bírja. Amíg be nem lilul. Apám halála jutott eszembe. Akkor se tudtam rendesen figyelni. Feküdt az ágyon. Az utcán valaki kiabált. Apám szuszogott, nehezen vette a levegőt, izzadt erősen, láza is volt, és furcsa szaga. Mi ez a lárma, lépek az ablakhoz, de nem látok semmit. Mire visszafordulok, apám nem lélegzik. Nem értem, hogy halhatott meg ilyen hirtelen. Vakon kell hinni. A tanító mindent el tud magyarázni, ami megmagyarázható, de ezt még a pap sem. Ha legalább egy kicsit tudok kételkedni, az jó? Mindig mindennek oka van, mondta az apám. Hát ennek mi volt az oka? Miért halt meg pont akkor, amikor nem néztem oda? Megigazítottam a gyertyát. Megfogtam apám kezét. Milyen más így, ha nem fog vissza. Meleg még az apám, de idegen lett, valami hiányzik belőle. Meggörbült az egyik gyertya. Anyám öltöztette apámat, egyik bátyám a paphoz ment, a másik kettő a rokonokat értesítette. Emlékszem anyám vörösre duzzadt szemhéjára, ahogy felemeli a tenyeréből a fejét. Rám pillantott, de nem engem nézett. Most én is így néztem. A csendőrök elmentek. Az egész életemet már apám nélkül élem le. Még érzem a tekintetét. Kék szemét. Vajon miért görbült meg a gyertya? Azóta sose görbül? Megérintette isten az ő ujjával? Apámat is ő vitte el? A legvékonyabb gyertya aludt ki legelőször, a kanócból finom fehér füst szállt fel, birizgálta az orrom. Elengedtem apám merev kezét, hogy megdörzsöljem az orrcimpáimat. Ómama még azóta is csoszog, malmozik a szobájában. Azt mondja, nem tud elaludni. Az öregség szerinte visszájára fordítja az életét. Megtanulja a halottak szemével nézni az élőket. Egészen addig, amíg a sűrű sötétség le nem fogja az ő szemét, addig napról napra csak elszámol az emlékeivel, apámmal, a férjével, gyerekkorával, mindig studírozni kell, hogy mi volt. Amikor a csendőrök elmentek, az a hír járta, hogy lemondtak rólam, szerintük én nem ebben a határban bújtam meg. Megszűntem létezni a hivatalnak.

Már nagyon éhes lehettem, amikor újra bemerészkedtem a faluba. Nem volt több gomba az erdőben, több bogyó, amit meg nem ettem. Haza nem mertem menni, lassan lépkedtem a vékony holdsarló fényében. Bementem az első rokon háza udvarára, megkerestem a pincelejárót, elhoztam két kenyeret, pár