Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Balogh Robert: Kenyeret hoz elő a földből (elbeszélés)
fájdalmát, csak közben mindig elaludt. Anyámnak már nem kell törülköző, kötényébe törölte két kezét, bátyámék a melegtől eltikkadtan is tartották magukat, nemhiába mi voltunk a legkeményebb nyakú svábok a faluban, legalábbis ómama szerint. Az asztalt körbeültük, nagy szelet kenyeret kapott mindenki, a férfiak választottak a húsból, de mi, gyerekek is szépen kaptunk, nem azt ettük, ami maradt, mint ahogy az a szomszéd faluban szokás. A kenyérre rátettük a húst, úgy tunkoltunk a szaftból. Körbejárt az üveg bor. Mindenki meghúzta. Aztán ettünk gyümölcsöt. Az árpakörte már leérett, a zabkörte utóját szürcsöltük el, pedig a zabnak még pár nap elkelt aratásig. A trágyadomb mellett állt az öreg fa, de mindig volt rajta bőven, ha elfogyott, éppen érni kezdett a dinnyekörte, a piros bélű, aztán jött a muskotályos körte, a Magdaléna körte, az volt a legfinomabb az összes közül, csak hamar megbámult. Ez volt az utolsó közös nyarunk. Apánk meghalt a következő tavaszon. Aztán pár év, és sorban jöttek a behívók. Lelőtték a szerbek a Ferenc Jóska menyét és a fiát. Ezért háborúznak ezek? — mondták az öregek először a faluban. Apám otthon maradt a temetőben, két bátyám valahol olasz föld alatt nyugszik, a legfiatalabb fogságba esett, egyszer jött tőle lap. Én lettem volna a következő, akinek el kell menni. Nem akartam lefényképezkedni, pedig mindenkit odahajtott valami a tanító masinája elé, ott álltak hatan-nyolcan, kalapjuk a kezükben, nem akarom, hogy örökké úgy maradjak, ünneplőben, feszesen ülve, nemzetiszín szalag keresztben átkötve a mellemen, csak a kép őrizze lassan fakuló árnyékomat. Bevettem magam az erdőbe, mikor megérkezett a behívó. A falutól jó fél óra gyaloglásra, a szőlőkön és a búzatáblákon túl, az erdőben a dombok között a járhatatlan szakadékok közé, ahol még kölyökkoromban ástam egyszer valami lukat, hogy legyen hová elbújni a világ elől, hát most kibővítettem, igazi lakóbarlangot vájtam, nem lett túl tágas, de száraz, és elfér ott minden, ami kell. Vittem szőnyeget is, szalmazsákot, Bibliát és az ómama óráját, mert szépen üt. A lánc egyik végét kell meghúzni, a másikon ott a súly. Minden félórában üt. A harangot is hallom reggel ötkor, délben és este nyolckor, a vonatfüttyöt is naponta négyszer. Más emberi zaj nem ér el ide. Ilyenkor, hajnalban még a kakasok hangját is idefújja a szél. Az öregebbek hangja szépen, hosszan zeng, kerek, az ideiek rekedten kukorékolnak. Háromkor kezdenek rá, hármat szól minden kakas, vagy pár perccel óraütés előtt, vagy utána, aztán reggelig hallgatnak, de ha egy rákezdi, a többi mind folytatja. A mi kakasunk hangját kihallottam a többi közül. Amióta éjszaka vagyok fenn, a nappalt átalszom, felcseréltem a világosságot a sötétségre, a hold lett az én napom. Az éjszaka vendége a sírás, ha félek, a magas ég felé emelem kérőn a kezem. A csillagok helyét átveszi a szürkület. Lassan ébred a falu, a mezőn harmattól nedvesedik a harisnya, hajnali szél lebegteti a leveleket, libasorban szaladnak az őzek a sűrű felé. Ilyenkor repülnek ki a fecskék, nem félnek a vörös égtől, Szűz Mária születésnapjáig minden reggel ott cikáznak az égen. Ilyenkor hajtják ki a teheneket a patak felé, a mi vöröstarkánk szeret a sövényhez dörgölőzni, lábait szétveti, néha még a farkát is felcsapja, annyira élvezi. Kis füstkígyók indulnak az ég felé, szegény bolyongó lelkek, mire szétoszlanak az égben, kialszik a tűz, és én is Balogh Róbert
