Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Balogh Robert: Kenyeret hoz elő a földből (elbeszélés)

levágja a szárnyakat, a bőr alatt látszik a sárga zsír, abból lehet finom paprikást főzni — mondja, kitép egy-egy darabot, megreccsenti a csontokat, a hát és a mell különválik, de nyiszálnia is kell ezt a fene vén csípős állatot, aki tegnap nekiment az ő unokájának. Nagy tálon fekszik az a valami, ami fél órája még nézett. Nagyanyám felaprítja azt a rengeteg hagymát, amit nekem kellett behoznom, de hát attól lesz finom a taugesz, felszel néhány paradicsomot, és a piros héjú, húsos paprikát ki se csumázza, úgy, ahogy van, magostul karikákra vágja. Gyorsan jár a keze. A sparheltbe aprófát dob meg dióhéjat. A véndőből zsírt szed a legnagyobb fakanállal, jaj nem is, mert a legnagyobbal télen a töpörtyűsütéskor keveri nagypapa üstben a forróságtól kiolvadó, bugyogó, áttetsző zsírt, és van egy kicsit kisebb, amivel a dunyhákat simítja.

Ómama előbotorkált a szobájából, már lassan tud csak járni, de zöldbabot aprítani, borsót, diót pucolni még szeret. Mindig kérdezi, mit csináljon, meg sóhajt, nyög, omárijázik. Ezt csinálja egész nap, csak reggel még hurákol is, odaköp a széke elé, már egészen ezüstös színűre száradt, mintha csigák mászták volna össze a szikkadt földet.

— Üljön le, anyi — mondja nagymama, és ómama leül, nyög egy kicsit, összekulcsolja a kezét, és két hüvelykujját mozgatja. Malmoz. Mindig malmoz, mert nem bír nem csinálni semmit. Serceg a zsír. Nagymama először a húst dinszteli, majd belezúdítja azt a rengeteg hagymát, paradicsomot, paprikát, kevergeti, jól megsózza, leszalaszt a pincébe, hozzam el a kenyeret és a bort. Leszaladok a lépcsőn, nem kell gyertya, így is tudom, hol állnak a kenyerek, hol a krumpli, hol a répa és a bor. Kettesével szedem a lépcsőt, nagymama megsimogatja az arcom, könnybe lábad mindkét szemem, még hagymás a keze, azért. Vizet merített nagymama, felönti a húst, aztán csak kevergetni kell. Egyre jobb illat terjeng a levegőben. Ómama néha nyögdösött, csak akkor élénkült meg, ha a fekete macskakölyköt látta. Jól elzavarta, éles hangon, ijesztően siccegett, a kissöprűt hajította utána. Csak aztán mindig visszajött a kis kandúr, a belek helyét szagolgatni, a bajszát nyalogatni.

Nagymama végiggurítja a viaszosvásznat az asztalon, tenyerével elsimítja a hepehupákat, közepére állítja a fa alátétet, ráteszi a gőzölgő lábost. Mindig tudja, mikor harangoznak, mikor érnek haza apámék a mezőről, mikor kell készen lennie a taugesznek, pont amikor kinyílik a zöldre mázolt kapu, forrón gőzölögjön a taugesz. Apám kezébe prüszkölve mosta meg az arcát, én tartom a törülközőt neki, rám néz kék szemével, én remegek, pedig soha nem bántott, ha rossz voltam, akkor se, csak nézett rám a hideg szemével, és nem szólt hozzám. Úgy érzem, ilyenkor látta, jó voltam-e aznap. Amíg megtörölte a kezét, a szemembe nézett, ekkor szólalt csak meg, azt mondta, sokat álmodoztál, keveset dolgoztál, mi lesz így belőled, ha jövő nyáron már vizet fogsz hordani nekünk a mezőre? Utána nagyapám mosott kezet, nem sokat törődött mostanában velem, ahogy semmi mással sem, amióta fájt a foga. Percenként szívogatta utolsó, szuvas zápfogát, nyelvével mindig meglocsogtatta, cuppog- tatta a lyukat.

— Még nem megyek a fogászhoz, messze is van, a harmadik faluba — mondta —, meg különben is, egy hét, és elmúlik, csak ezt kell kibírni. — A pálinkát olyan lassan szopogatta, és olyan sokáig, amíg ki nem oldotta a

Kenyeret hoz elő a földből