Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zalabai Zsigmond: „Történelmi lecke fiúknak” (tárca)
„Történelmi lecke fiúknak” — legföljebb „útitárs” vagyok a szlovákiai magyar irodalom ösvényein, nem pedig „zarándok”, értsd: szent ember, beavatott, tudója titkoknak, aki tisztában volna regionalizmus és egyetemesség, szülőföldtudat és világtudat kérdéseinek bonyolult komplexumával (írnám inkább, mert helyénvalóbb: komplexusával). Mosolyra készteti az embert az a gyermekbetegség, amelyen fikarcnyit sem tanulva a korábbi generációk nyújtotta tapasztalatokból — irodalmunk minden induló-pályakezdő nemzedéke átesik, tagadó gesztussal igyekezvén menekülni a Márai által említett feladattól, szereptől, a „magyarság felelősségérzettének vállalásától, az „elszakított magyarság nemzeti jogainak követelésé”-iö\, a nemzet(iség) fölötti „őrködés”-tői. Pedig: magától értetődnék az írói szereptudatnak ez az összetevője is: a kisebbségi író nem él üvegbura alatt; a publicisztika pedig — amely alkalmas a fönt említett, tájainkon ma is (és attól tartok, ismervén a többségi nemzet magyar- ellenességét, még sokáig időszerű kérdések megválaszolására — másféle „diskurzusában beszél, mint az esztétikai jellegű, katarzisos célzatú szépirodalom; megformálás és hatásmechanizmusok szempontjából nem helyettesítheti tehát a sajátos és semmi mással nem pótolható verset, elbeszélést, regényt. Semmiféle határozatlan körvonalú „világ”nem takarhatja el a provinciát, lévén az irodalom — Homérosztól kezdve Faulknerig, Ajtmatovig, Bulgakovig, Márquezig — provincia ihlette: a formai korszerűség és egyediség mellett éppen ez különbözteti meg egyik írót a másiktól. Világos tehát a törvény: provincializmus ellen a provincia emberi-társadalmi lényegét korszerű formanyelven kifejező irodalmat hozz! Formakereső „világgá futásuk” után rájöttek erre az 1958-as antológia, a Fiatal szlovákiai magyar költők alkotói: Cselényi László és Zs. Nagy Lajos, az útját — szüntelenül kitekintve a világra — Szülőföldtől szülőföldig futó Tőzsér Árpád, rá a költő és prózaíró Gál Sándor; rá a Szalatnai Rezső által „gyökértelenségük" szülőföldvesztésük miatt kárhoztatott Egyszemű éjszaka modern formanyelvet beszélő legrangosabbjai: Varga Imre és Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc és Tóth László (ez utóbbi nemcsak mint lírikus, hanem mint a szlovákiai magyarság múltjával, művelődéstörténetével foglalkozó kötetek tucatjainak szerzője-összeállítója is); rá Grendel Lajos, a regényíró. E honi lecke tanulságainak integrálása, „meghaladva megszüntetni”formában való továbbvitele előtt azonban, mint tapasztalom, irodalmunk legújabb kirajzásai nem eléggé nyitottak. Márai viszont — hiszen neki, joggal, körükben rangja, sőt lásd Rácz Vince interjúját — „kultusza”van talán töprengésre készteti őket, s elgondolkodtatja a gyermekbetegségben leginkább szenvedő ideológusokat-kritikusokat, Németh Zoltánt is. Mert végső soron szánalmas az, aki beleszédül — a kritikusi nyájösztönnek, a könnyű igazodási kényszernek engedelmeskedve — bármiféle divatba; s akinek — kedvenc szava ez — „horizont”-jába nem fér bele fától (hermeney- tikától, dekonstruvizmustól) az erdő (irodalmunk feladatköre és fejlődéstörténete). „Történelmi lecke fiúknak”. Bizony mondom néktek, az ez az írás. Nem tőlem — Máraitól.
