Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zalabai Zsigmond: „Történelmi lecke fiúknak” (tárca)
Zalabai Zsigmond Rácz Vince a Portré helyett — Márai Sándorról című interjújában (Új Szó, 2001. február 6.) azt a kérdést is fölteszi Rónay László jeles Márai-kutatónak — joggal, hiszen alkotónk Kosztolányi- és Babits-féle értelemben esztétatípus volt —, hogyan jelentkezik Márainál a „kiválasztottság-tudat’? A válasz egy része: „Biztos, hogy volt benne egy jó adag szerepjátszás. Én elég sok írót ismertem, mindegyikben volt valami ilyesmi, csak 5 talán egy picit még hiúbb volt a többieknél. Önmaga szobra. Ő volt az író úr, akit megsüvegelnek, amikor megérkezik valahová’’. De ez az esztétikumra, a mesterség formai oldalára olyannyira érzékeny-kényes „szobor-író”tudta, vallotta és gyakorolta, hogy — megint csak Rónay László válaszából idézek — „egy tisztességes értelmiséginek minden körülmények között egy kicsit ellenállónak kell lennie”, tudniillik a történelem folyamán eleddig sosem volt még olyan rendszer, „amely tényleg emberközpontú lett volna”. Márai tehát a maga módján az irodalom, az írástudók felelősségét vallotta. Különösen akkor, ha azok egy kisebbség életérzésének a megfogalmazóiként voltak kénytelenek futni az írói pályát. Bizonyítja ezt az itt közölt — szlovákiai magyar irodalmi berkekben eddig aligha ismert, gondolkodásunkba, önszemléletünkbe mindenesetre be nem épült — Márai-írás, amely Kisebbségi irodalom címmel a Felvidéki mártírok és hősök aranykönyvében jelent meg (MEFHOSZ Könyvkiadó, Bp., é. n. [1940](,s), amely napjainkra olyannyira elfelejtődött, ismeretlenné vált, hogy még az 1918—1938 közti irodalmi korszakunk kutatói (Turczel Lajos, Fonod Zoltán, Szeberényi Zoltán, Csanda Sándor) sem hivatkoztak/hivatkoznak rá, s le mernénk fogadni: aligha akad írónk, költőnk, aki ismerné. Metaforikus értelemben ez a cikk is ama bizonyos, Rónay emlegette, eddig nem ismert Márai-kéziratokat, -cikkeket tartalmazó „hajóládábari' volt előlünk eddig rejtve, amely „mostanában került haza, s amelynek feldolgozása még tart”. Az írást mint az 1938-ig ívelő irodalmi életünk mába sugárzó kortörténeti adalékát azért teszem közzé, hogy pontosabban tudjuk Márairól, „miből áll az életművé’ (Rónay László), miképpen viszonyult a kisebbségi irodalom kérdésköréhez, a nemzetiségi író szereptudatához; másrészt pedig azért, hogy irodalmunk fiatalabb nemzedékei — lásd a Hizsnyai Zoltán által kirobbantott, tudatzavarokról tanúskodó Fábry-vitát! — elgondolkodjanak azon, miből is kell(ene) állnia a nemzetiségi író erkölcsi imperativusokon nyugvó, karakteres elkötelezettségének, küldetéstudatának. Mert ha Fábry mondja, hát manapság — a hozzánk is begyűrűző up to date hermeneutikai-dokonstruktív kritikai gondolkodás éveiben — bizony mondom néktek, el nem hiszik, asztal alá söprik. Ha netán én mondanám, aki több interjúmban, a Vidékiség, vidékiesség című tanulmányomban (in: Mérlegpróba, 1978) az Irodalom és „iroda-lom” című fejtegetésemben (lásd a hasonló című kötetemben, 1997) többször is érintettem már e kérdéskört, szintúgy nem hiszik el, s alighanem nemzedéki össztűz alá vesznek. Hiszen én — mint azt az ötvenedik születésnapomon egy garden party keretében Németh Zoltán által fölrajzolt pályaképemből kiderült
