Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zalabai Zsigmond: „Történelmi lecke fiúknak” (tárca)

„Történelmi lecke fiúknak”

egyetlen pillanatra sem. A tengerszem tartotta titkos és elemi kapcsolatait a tengerrel, az anyanyelvvel. A politikai változás nem jelentett kísértést az írók számára: akinek házát, földjét fenyegették az idegen hódítók fináncai, akinek gyermeke felnőtt az idegen uralom iskoláiban és kényéért kopogtatott az ellenséges hivatalok ajtaján, lehetett alázatos és alkudozó az új urak előtt. Csak az író nem lehetett soha alkudozó. A felvidéki író tudta, hogy ez években az ő leikébe horgonyozták le a magyarság felelősségérzetét. Ezért nem tudom ezt az irodalmat kicsinyes műhelyszempontok szerint megítélni. Nem tudom egymáson mérni ez írók jelentőségét; az egészet kell nézni, s az egész értelme annyi, hogy az írók a válság és megpróbáltatás éveiben hű fiai maradtak az anyanyelvnek. Az egyik hangosabban szólt, a másik zengőbben, a harmadik tapasztalatlanul és dadogva; de mind magyarul szóltak, s egyiknek sem jutott eszébe, hogy e nyelven mást is lehet kiáltani, mint az elszakított magyarság nemzeti jogainak követelését. Számomra ez fontosabb, mint egyes szonettek versmértékének tisztasága vagy egyes regények szerkezetének egyenlőtlensége. Vannak idők, mikor az írónak nem az a feladata, hogy remekművet írjon, hanem, hogy dadogva is el tudja mondani nemzete igazát.

A Felvidék kisebbségi magyar írói nem ismertek semmiféle „kisebbségi érzést” a szó divatos, lélektani értelmében. Úgy érezték, hogy a nyelv, melyen az idegen világban megszólalnak, hatalmas fegyver, s jogosan érezték így. Nemzetünk nagy fegyvere ez a csodálatosan vad, elhasználatlan, erjedő, pezsgő, mindent kifejező, gazdag és rugalmas, színes és fejlődő, örök örökség, a magyar nyelv. A felvidéki írók, Nietzsche szavával, nem azzal cselekedtek nagyot a magyarság számára, amit alkottak, hanem azzal, hogy voltak: mert lenni néha több, mint cselekedni. Nem lettek volna írók és fiatalemberek, ha a koreszmék és politikai kísérletek nem sugároztak volna erős visszfénnyel e lelkekben. De talán soha jóhiszeműbben és érdektelenebbül nem küzdött együtt politikai és szellemi szélsőbal és szélsőjobb a magyarság érdekében, mint éppen ez években, a Felvidéken. Az egyik csoport a társadalom új átszervezésével akarta kijelölni a magyarság fennmaradásának útját, a másik mentette a múltból, amit hagyományban, érzésben, emlékben menteni lehetett és érdemes volt. E végletek találkoztak a magyar kisebbség megőrzésének kísérletében. A kísérlet sikerült: a magyarság tömegei érzésben és meggyőződésben sértetlenül tértek vissza két évtized után az anyaországhoz.

Ez a feladat nem utolsósorban az írók feladata volt, s az ő érdemük, hogy ilyen töretlenül sikerült. Az író mindig őrködik egy nemzet felett; akkor is, ha támadja hibáit, nyesi vadhajtásait, neveli becsvágyát és elítéli illúzióit. A magyar íróknak ez években éppen úgy, mint évszázadok óta, hivatásuk volt. Meg kellett menteni az idegen hatások elől a magyarságot, s ugyanakkor hozzá kellett nevelni a magyar lelket Európa szellemének új feladataihoz. A Felvidék kisebbségi íróinak örök becsülete lesz, hogy ezt a kettős feladatot vállalták, és legjobb hitük, tudásuk szerint munkálták. Egyszer azt írtam, hogy a Felvidék magyar szellemisége közelebb van az európai áramlatokhoz, mint az anyaország irodalma. Ez a meggyőződésem nem változott az évekkel. Most, mikor hazatértek, s munkájukat itthon folytatják, ebben látom továbbra is feladatunkat: magyarnak és európainak lenni, a szó hűséges és tiszta értelmében.”