Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Monostori Imre: A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A kötetnek szilárd váza, világos szerkezete van. A történelmi periodizáció a magyar köztörténet jól ismert korszakhatárai mentén szerveződik („Két évszázad határán”, illetőleg „Két világháború között”); az irodalmi (szellemi) jelenségek pedig e két nagyobb időbeli periódusban — sajátos tagolás szerint — helyezkednek el. (Az 1945 utáni politikai cenzúra — a fő téma szempontjainak megfelelően — nem jelenik meg külön történelmi fejezetként, az egy'es életművek ide átnyúló szakaszai vizsgálatának során viszont arányosan és praktikusan „jelen van” ez az időszak is.) A századelő egyetlen fejezete — méltán — Ady Endre költészete. Ezt követi a 20. századi magyar regény leginkább jellegzetes és meghatározó útjainak a bemutatása, majd a Nyugat-mozgalom jellemzése és a „nyugatosok” alkotói pályájának a megrajzolása. A nemzedéki határon „áll” Szabó Dezső és Kassák Lajos. A második nemzedék többnyire már a népi írói mozgalom és a Válasz köre. Szinte klasszikus módon simulnak e vonulatok mellé (tehát maga az irodalom „nem szakad” széjjel) ebben az ábrázolásban „a város új hangjai": bizonyítván és képviselvén is egyszersmind az irodalom „köztársaság”-termé- szetét. A kötetet az elcsatolt területek magyar irodalmának vázlatos képe zárja. Az írói-költői portrék felépítése, megszerkesztése ugyancsak következetes logikai rend szerint történik. A bevezető mondatok, részek az életrajz legfontosabb — az életművet is befolyásoló, netán meghatározó — elemeit ragadják meg, ezt követi a „tárgyalás”, az alkotói pálya ívének, irányának és legfőbb jellegzetességeinek a kibontása, majd — befejezésképpen — tömör összefoglalás és értékelés következik. Megbízható, jó módszer ez, kivált egy tankönyvnek szánt műnél. Egy ilyen jellegű összefoglaló kötet írásakor, megszerkesztése közben óhatatlan szembekerül a szerző (később az olvasó is) az arányok fölöttébb kényes kérdésével. Vagyis azzal az érfé/fczem ponttal, hogy melyik alkotó kap kisebb vagy nagyobb teret (ezzel egyszersmind jelentőséget) a nagy egészen belül. Azaz: az egymás után következő portrék terjedelme óhatatlanul értékszempontot jelent. Különösen kényes részek ebben a szóban forgó irodalomtörténetben a mindössze egy-két flekk terjedelmű rajzok, jó néhány jelentős, nagy írói, költői életműnek a csupán egy-két bekezdésbe foglalt tömörítvényei. (Nem is szólva a kimaradottakról: arról, hogy a szerző kiket „vesz be” a „nagyok” közül, és kiket nem.) Az arányokról szólva végül is azt lehet mondani, hogy Bíró Zoltán a legtöbb esetben elfogadja a magyar irodalomtörténet-írásnak az utóbbi évtizedekben nagyjában-egészében megállapodottnak tűnő értékrendjét; szembefordul ugyanakkor — nagyon helyesen — azokkal a szélsőségesnek mondható vélekedésekkel, amelyek nagyságrendekkel (tehát nem részletkérdésekben) próbálják meg növelni (vagy éppen csökkenteni) egy-egy író művének súlyát, azaz a 20. század szellemi életében és esztétikai kultúrájában betöltött valódi szerepét. Vitatkozni persze lehet(ne) Bíró Zoltán némely döntésével (az arányok, illetőleg a kötetbe való „bekerülés” egyes konkrét kérdéseiben), ámde a méricskélésnek és a hiánylista benyújtásának egy ilyen nagyságú és színvonalú munkát értékelve vajmi kevés értelme van. Nyilvánvaló, hogy ez az
