Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Monostori Imre: A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században
KÖNYVRŐL KÖNYVRE egyszemélyes irodalomtörténet Bíró Zoltán élményéből sarjadt, s ha az egész megnyugtatóan kiegyensúlyozott és — amennyire lehet — objektív, a részletek, rész- vagy többszörösen is alkérdések tekintetében nemcsak „megengedhető”, hanem egyenesen természetes a személyes vonzódás szerinti irodalomtörténet-írói gyakorlat, a kisebb horderejű döntések egész sora. Fogadjuk el tehát a könyv bevezetőjében a szerző által írottakat: „Szükségképpen kiemel tehát életműveket, másokat elhagy vagy éppen csak megemlít, mert ebben a hatalmas irodalomban egyebet nem is igen tehetne, nagyobb terjedelemben sem.” * A kötet indítása kitűnő: az Ady-portré az egyik legkiérleltebb, egyszersmind az egyik legösszefogottabb, legtömörebb írás. „Ady Endre sorsköltészete” — hogy a szerző korábban megjelent Ady-könyvére utaljunk — bontakozik ki az olvasó előtt, magabiztos, szép előadásban. Bíró Zoltán végképp szakít az ideológiaközpontú (akár „jobb-”, akár „baloldali” volt is az) megközelítésekkel, sőt — az adott terjedelemhez képest — végig vitázik ezekkel (valamint a polgári liberális Ady-értékelésekkel). A /«/(kérdésekre felel lépten-nyomon a szerző, józan, lényegi, közérthető és meggyőző érveléssel. Szépen bontakozik ki Ady-élményében ennek az egyszemélyes irodalomtörténetnek az egyik legfontosabb strukturáló elve: az élet és a mű elválaszthatatlan egységének az axiómája. Bíró Zoltán meggyőződése, hogy pusztán csak a művet figyelembe venni, értékelni a szerző személyiségének (és az e személyiséget döntő módon befolyásoló emberi és szellemi környezet milyenségének) figyelembevétele nélkül, sterillé teszi (vagy könnyen teheti) a műalkotás, az életmű megközelítését. Nem is szólva arról az ugyancsak figyelembe veendő — már említett — szempontról, hogy ez a könyv egyik célja szerint — ha nem is teljesen kezdő, de mindenesetre — tanuló és tájékozódó olvasóközönség számára íródott. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szerző igyekezne valaminő örökkévaló igazságokat megfogalmazni. Éppen ellenkezőleg. Bíró Zoltán látható módon az életművekben megvalósuló teljesség szerkezetére, fölépülésére, eszmei, gondolati, érzelmi összetevőinek esztétikai megnyilvánulásaira, ezek összességére figyel és figyelmeztet. Irtózik bármely irányú és szándékú sematizmustól, éppen azt hangsúlyozza úgyszólván végig a könyvben, hogy az egy életművön belüli (fent nevezett) értékek — miként lényege szerint minden szellemi jelenség — bonyolult, sokszor ellentmondásos különbözőségek, finoman egymáshoz simuló ötvözetek; olyan ötvözetek, amelyekben a különbözőségek nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Bíró Zoltán Ady-portréja is ezt a szabálytalan szabályosságot mutatja meg, tárja föl, számos apró fölfedezéssel, finom megfigyeléssel. Ugyancsak ebben a tanulmányban hangsúlyozódik az a szintén általánosítható művészetszociológiái jelenség (törvényszerűség?), amely azt mutatja, hogy a valódi alkotói nagyság magába foglalva, magába asszimilálva a közvetlen élethatásokat, igazán nagy műveiben (hiszen éppen ettől válhat egy mű remekművé) mindig túllép a konkrét (szociológiailag egyébként hiteles) közvetlen determinációkon, és képes a tágasabb „nagy közösségek” (haza, nemzet, „emberiség”) képviselője, reprezentánsa lenni. Ady forradalmisága — például
