Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Szakonyi Károly: A fatelep (novella)

A fatelep

állt. Meg aztán el sem akarta hinni, hogy ilyen megátalkodott lett a világ. Fütyülök a gyalázatos rendelkezéseikre — hajtogatta a feleségének.

De 1942 végén főszolgabírói véghatározatot kapott, melyben alaposan megrótták.

„Az Alispán Úrnak 5917/1941. közeli, számú felhívása Hermann Marcell zsidó, volt tüzelőanyag-kereskedő ellen indított ügyben.”

Kifogásolták, hogy Hermán Marcellt, akinek ideiglenes munkáltatását az Értelmiségi Munkanélküliség Kormánybiztosa ilyen és ilyen rendeletével megengedte, nyolc hónap eltelte után is alkalmazza. Ezen idő alatt, érveltek a hivatalos iratban, az új tulajdonos elsajátíthatta az üzletvezetéshez szükséges gyakorlatot, tehát felszólítják, haladéktalanul bocsássa el Hermant, mert további alkalmazása a strohmannság jellegével bír. „Amennyiben pedig ezután is tisztviselőre van szüksége, akkor a fennebb nevezett helyett legkésőbb nyolc napon belül keresztény embert alkalmazzon, ellenesetben iparjogosítványa bevonására intézkedést megtenni leszek kénytelen.”

Perlóci úr ennek ellenére megpróbált kibúvókat keresni, de aztán mindketten belátták, hogy tanácsosabb mégiscsak meghátrálni, és a hivatallal, de különösen vitéz doktor Endre László alispán úrral nem ellenkezni.

Hermán Marcell otthon maradt, házában folytatta a könyvelést, írta az üzleti leveleket, fizetését Perlóci úr más címen valahogy elszámolta.

Akkor, tíz évvel ezelőtt, amikor Hermán Róbert először járt itthon Belgiumból, és csak a puszta, gazos telket találta a vasútállomás mellett a kereskedés helyén, majd elballagott régi otthonukhoz, a vaskerítéses családi házhoz, ami már ki tudja, hányadszor cserélt gazdát a háború vége óta, s meglátta a kapu közelében a valaha gondosan nyírt, de mostanra félig-meddig kiszáradt és elvadult örökzöld bukszust, aminek árnyékában az utolsó időkben az apja mindig türelmetlenül várta, nem gondolta volna, hogy egy évtized múltán majd ismét eljön erre a vidékre.

De eljött.

A fia hozta el, autón érkeztek, s az immár hetvenéves Hermán Róbert eleinte nem is tudta, a pesti hotel elől hová indulnak a kényelmes, légkondicionált Audival, mert eredetileg csak a fővárosi programról tudott. Fia az Európa Unió brüsszeli központjában dolgozott, s néhány napra Magyarországra küldték egy miniszteriális megbeszélésre, s minthogy apja már megözvegyülten egyedül élt, felajánlotta, hogy elhozza magával egy kis kirándulásra. De arra is jólesz az öreg, gondolta az ifjabb Hermán, hogy a hivatalos programokon kívül segítségére lesz magyar nyelvtudásával.

— Hová megyünk? — kérdezte némi száguldás után fiától gyanakodva Hermán, mert kezdett ismerős lenni a vidék.

— Az egyik minisztériumi úr villájába, ide egy nem tudom milyen nevű kertvárosba. Valamilyen telep volt régebben a neve, azt mondta. Meghívott egy italra, gondolom, számít rá, hogy majd Brüsszelben viszonzom — mondta nevetve a fia. — Érdekel, hogy élnek ezek itt.

— Tudod, hol járunk? — nézett ki a kocsi ablakán egyre izgatottabban Hermán. — Ott, ahol valamikor éltünk. Én, a nagyapád, a család...