Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Szakonyi Károly: A fatelep (novella)

Szakonyi Károly

— Micsoda véletlen — kapcsolta be a rádiót ifjabb Hermán. — Egy kis zenét... Tedd be ezt a CD-t, légy szíves... Andrea Bocelli. Fantasztikus hangja van!

Az állomás, a fasor... ezt látta meg Hermán, amint beértek a telepre. Telep? Villák, virágos kertek. Kőkerítések. Csak az allé volt a régi. És a vasút mellett, a fatelep helyén modern kockaépület állt, kiterjedve további telkekre is, egy üvegfalú, vasszerkezetű élelmiszer-áruház.

Tíz évvel ezelőtt a gazos telek még valamelyest felidézte a múltat. De ez az épület a neonjaival, a lengőajtaján kiáradó heavy metál zenéjével már semennyire sem.

Hermán Róbert felzaklatva nézett körül. Elkezdte magyarázni a fiának a fakereskedést, a helyiérdekű vasutat, amivel bejárt Pestre, a nagypapa házát. De ifjabb Hermán oda sem figyelve, kissé türelmetlenül bólogatott. — Igen, igen. Már mesélted otthon... persze.

De nem érdekelte.

A minisztériumi úr gondozott kert mélyén épült házban lakott. Tágas szobák, hatalmas ablakok a fákra, antik bútorok a legújabb divat szerintiekkel vegyesen. Hermannak nem sok dolga akadt a fordítással, a házigazda franciául is, angolul is kitűnően társalgott. Csinos, fiatal felesége, semmit sem értett a beszélgetésükből, ezért ő vele csevegett. Az asszony könnyű üzsonnát szolgált fel illatos teával, drága italokkal.

Hermán igyekezett szórakoztató lenni, de máshol járt az esze. Különös volt itt ülni ebben az új, idegen házban, annak a helynek a közelében, ahol valamikor éltek. Miközben diskurált a belgiumi életről — az asszony járt már Brüsszelben a férjével, és lenyűgözőnek találta a főteret, a városházát az esti kivilágításban, és a keskeny, magas, díszes polgárházakat —, Hermán gondolatai elkalandoztak, s egyszer csak azt mondta:

— Én itt születtem.

— Igazán? — akadt el meglepetten az asszony szava. — Aztán a férjéhez fordult. — Hallod, kedvesem, Hermán úr itt született.

— Ó, igazán? Nagyszerű! — mondta a házigazda, de máris visszatért az ifjú Hermanhoz a félbehagyott szakmai témával.

— Igen. Innen vittek el bennünket. Az egész családot.

— Elvitték? — értetlenkedett az asszony.

— Igen. Teherautóval. Gyülekezni kellett a csomagjainkkal, és vittek.

— Vitték... — bólintott az asszony, de sejtelme sem volt, miről beszél a vendége.

— Régen volt. — Hermannak kissé öregesen csapongtak a gondolatai. — Meg a fatelep. Az állomáson... Na, igen... Ott, ahol most az az áruház van.

— Á, igen, a szupermarket! Nagyon kényelmes. Parancsol még egy kis teát?

— Igen, kérnék...

Amikor a házigazda befejezte ifjabb Hermannal a témát, feléjük fordult.

— Én is sokat voltam itt a telepen gyerekkoromban — mondta. — Na, persze, mikor volt az? Még a háborús éveket követő időkben. Kis srác voltam. Az özvegy nagynénémnél nyaralgattam. Azért is vettük itt a telket, és építettük ide a házunkat. Nosztalgiából. Az első feleségem is telepi lány volt...

— Ugyanis én a második vagyok — szólt derűsen az asszony.