Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Szakonyi Károly: A fatelep (novella)
számba véve mindazt, ami rá és a családjára várhat az elkövetkező időkben, álmatlan éjszakáin arra az elhatározásra jutott, hogy eladja az üzletet. Közeli szomszédja, Perlóci úr derék asztalosmester volt, Hermanék jól ismerték a gyermektelen házaspárt. A férfi a városba járt dolgozni, művezető volt egy bútorgyárban, s ahhoz a derék fajtához tartozott, amelyik távol tartotta magát a napi politikától. Erdélyi származású, az első világháborút megjárt férfi volt Perlóci, hatvanesztendős testes, bajszos ember, aki talán sohasem gondolt volna arra, hogy egyszer majd önállósítsa magát, ha nem így alakul a helyzet. Szoba-konyhás, verandás családi házban élt a feleségével, háromszáz négyszögöles, gyümölcsfákkal teli kertjük kapujától szőlőlugas árnyékolta út vezetett be, az ágyásokban dáliák, liliomok, szegfűbokrok illatoztak. Hermanné nyaranta lekvárnak való kajszibarackot, mézédes szilvát vett tőlük, vagy friss uborkát, salátát a konyhakertjükből. Perlóciné hithű katolikusként vasárnaponként eljárt a korai misére, azalatt Perlóci úr, heti borszükségletét megvásárolni, egy ötliteres demizsonnal elballagott valamelyik környékbeli szőlősgazdához. Délben a kert terebélyes almafája alatt terítettek ebédhez, aztán a hűs, besötétített szobában szundikáltak egy keveset, s éppen egy ilyen pihenőjüket zavarta meg Hermán úr váratlan látogatása. Róbert emlékezett rá, hogy' azon az estén az any'ja sokat sírdogált, amikor megtudta, hogy eladják Perlóciéknak a kereskedést. — Mi lesz velünk, hová leszünk jövedelem nélkül — jajongott —, a fatelep ára elfogy, és nem lesz bevételünk soha többé! — Nem kell félni — vigasztalta Hermán a feleségét —, Perlóci úr ott tart a telepen rendes fizetéssel. Havi kétszázötven pengő, és a bruttó jövedelem után is kapok egy' százalék jutalékot mint irodavezető tisztviselő. Azért jutottak erre az egyezségre, mert Perlóci urat csaknem erőszakkal kellett rávenni a vételre. Először hallani sem akart róla, nem csak azért, mert nem gondolt önállóságra, a bútorgyárban megbecsült ember volt, és szolid életvitelükhöz elegendőnek bizonyult jövedelme. Nem költekeztek, nem jártak sehová, a férfinak a heti öt liter borocskán kívül semmiféle szenvedélye nem volt, tyúkot, disznót tartottak, Perlóciné gondoskodásából a kertben megtermett még a krumpli is. Összegyűjthettek egy kis pénzecskét. Legalább is annyit, hogy Hermán kereskedését megvehessék. — A pénz hamar romlik az ilyen zavaros időkben — érvelt Hermán —, jobb befektetni, márpedig tud ennél okosabbat, Perlóci úr, mint tüzelőkereskedésbe fogni? Bárcsak ne lennék rákényszerülve, hogy eladjam. De amilyen hírek keringenek! Okos ember időben cselekszik, nem várja meg, hogy tönkretegyék... Hermannak emlékezetébe vésődtek ezek a szavak, mert az apja otthon is azt hajtogatta, amikor az any'ja siránkozott. — Talán arra várjak, hogy majd elvegyék? Mentsük, ami menthető. Perlóci úr korrekt keresztény ember. És azt is tudja, hogy szüksége van a tapasztalatomra... Ismerem a vevőket és a szállítókat is. És a lelkiismerete is így kívánja, hogy az üzletben tartson... Perlóci valóban aggodalmaskodott. Nem akarta kihasználni a helyzetet. A fatelep
