Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)

Paul Badde

sokkal meghatóbb.« Ez öt-hat éve lehetett. Az egész ijesztő. Engem nyomaszt, beteggé tesz.”

Az ellentmondásokat csak szaporítja, hogy szinte mindegyik szöveg enyhén eltérő formában jelent meg; mindegyik különbözik egy kicsit a többitől, és mindegyik különbözik az eredetitől. Épp egy pár hete kérték fel, adja beleegyezését, hogy írását dánról lefordítsák svédre. Minthogy sose olvasta el figyelmesen egyik új változatot sem, még azokat a fordításokat se, melyeket ő rendelt meg, mindig újabb találgatások — és kételyek — látnak napvilágot az eredeti szerzőségét illetően. O sosem viselkedett íróemberként, aki saját műve minden szavát betéve tudja — s ez megint csak fölfoghatatlan a kritikusok számára.

Egy szekrénykén ezüstkeretes fénykép: őt ábrázolja Mexikóban az ötvenes évek elején, fehér vászonöltönyben — úgy néz ki, mint Carlos Gardel, a legendásan elegáns „tangókirály”, pimaszul csinos fiatalember, a nők kedvence, sőt, kalandor. Az előbbi lehetett, az utóbbi bizonyosan nem. A fénykép akkoriban készült, amikor megismerkedett feleségével, Mathildével. Kolitz már akkor is kóser étkezett, bár cigarettázni még sábeszkor is cigarettázott; az utóbbi harminc évben viszont már se hétköznap, se ünnepnap nem gyújt rá. Sosem utazik az imakendője nélkül; minden napját egy zsoltárral kezdi.

Kolitz mindvégig, az utolsó találkozásukig jiddisül beszélgetett Isaac Bashevis Singerrel, aki hosszú ideig néhány sarokra lakott tőle. A Smger-novel- lák kedvéért mindig elolvasta a Jewisb Daily Foruwardot, bár szigorúan elhatárolódik az újság baloldali politikájától. Sosem tudott örülni annak, hogy a történelem végül kegyetlenül igazolta kommunistaellenes meggyőződését, hogy a múlt úgy dobja föl a bolsevizmus áldozatainak hullahegyeit, ahogy az olvadó hó fedi föl lassan a talajt. Még a nyolcvanas években se tehette a lábát szovjet területre, a leningrádi határőrség kifejezett parancsa értelmében. A KGB behatóbb és töretlenebb figyelmet szentelt neki, mint bármely irodalomkritikus — bár nem annyit, mint amennyit Isaac Bashevis Singertől kapott, akinek felolvasásaira Zvi Kolitz minden lehető alkalommal elment. Egy Singer-felolvasóesten történt néhány évvel ezelőtt, hogy megkérdezték a Nobel-díjas írót: mit gondol a holokausztról. Singer azt felelte, hadd utaljon a „Joszl Rakover rét tsu got” ÍY. R. beszél az Istennel] című történetre, mert ő maga is így gondolkodik a dologról. „Úgy gondolkodott, mint Joszl. Nem hittem a fülemnek. Mint Jákob a Jabbóknál.”

Csakhogy Jákob egyszerre kapott áldást és sebet azon a helyen. Nos, milyen áldást kapott ő?

„Azt kérdezi, milyen áldást kaptam? És milyen sebet? Elmondom magának az áldást meg a sebet. A seb maga az áldás! Én nagyron boldog ember vagyok.” Elfordítja a fejét és orrán át mélyen beszívja a levegőt. „Nem akarok én valamiféle kultuszt csinálni a szenvedésből. De a boldogság szenvedés nélkül: átok! Várjon csak.” Fürgén fölpattan és odalép a könyvespolchoz. „Ezt föl kell olvasnom magának, Kazantzakistól van, Utazás a Sínai-hegyre.” Fölteszi a szemüvegét, előre-hátra lapoz. „Ezt hallgassa meg: »Emlékszel, hogy szólt Jehova az emberhez?! Hogyan mállanak szét hegyek és emberek az O kezében,