Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
valódinak tűnt, hogy eszünkbe sem jutott kérdezősködni”. Zvi Kolitz helyreigazítása nemcsak túl későn, de kifejezetten rosszul is jött; nem is lett foganatja. 1955 januárjában a „véletlenül talált dokumentumot” műsorára tűzi a Szabad Berlin Rádió Dávid Kohan és Anna Maria Jokl német fordításában. Két hónappal később, továbbra is szerző nélkül, francia fordításban bukkan fel a La Terre Retrouvée című párizsi cionista lapban. A szöveg visszhangja döbbenetes. Thomas Mann elolvassa és röviddel halála előtt levelében szent szövegként méltatja, mely „megrázó emberi és vallási dokumentum”. Rudolf Krámer-Badoni egyenesen választ fogalmaz Rakovernek, akinek hamvai — feltevése szerint — Varsó hamuja közé vannak keveredve: „Az imént olvastam leveledet. — Milyen nagy a te Istened, aki ekkora lelket támaszt az emberekben!” E visszhangoknál azonban jóval hangosabb a tiltakozók dühödt kórusa, amikor egy bizonyos Mr. Kolitz elkezd leveleket írni, nem a túlvilágról, hanem New Yorkból, saját magát nevezi meg szerzőként, és nemcsak azt közli, hogy élő, hús-vér ember, hanem azt is, hogy soha nem járt Varsóban. Megbocsáthatatlan! Ilyet bárki állíthat. Jó, hogy nem azt mondja, Auschwitz merő agyrém! És így tovább. Csaló! Szédelgő! Szélhámos! Csirkefogó! — és a szöveg hirtelen egész más megvilágításba kerül. Hasztalan figyelmeztet Jokl asszony: „Honnan tudjuk, hogy az az ember hogy nézett ki, aki Jób könyvét papírra vetette?” A rádióműsort 1955 októberében megismétlik, most már a szerző pontos megnevezésével; Jokl asszony cikket ír a Tagesspiegelbe, és a rákövetkező évben — először a Neue Deutsche Hefte című folyóiratban — közre adja a rádióműsor kommentárral ellátott szövegét. Ám nyolc évvel később, 1963-ban Franciaországban Emmanuel Lévinas a maga csodálatos tanulmányában megint csak egy „ismeretlen szerző” véletlenül talált írásáról értekezik, amely „ugyanolyan gyönyörű, mint amilyen hiteles és igaz”. A szöveg „annyira igaz,” ismeri fel rögtön a filozófus, „amennyire csak szépirodalom lehet az”. Két évvel később, 1965-ben jelenik meg a szöveg először héber fordításban a jeruzsálemi Ani Ma’amin című lapban, egyszerűen „testamentumnak” titulálva. Zvi Kolitz ismét rámutat a tévedésre, barátságos hangú, egyúttal minden részletre kitérő levélben. Újabb három év múlva a szöveg megjelenik egy New York-i antológiában, az ő neve alatt, ám az utószó elmagyarázza, hogy létezett egy bizonyos „Joszl Rakover, aki Varsó lángjai között lelte halálát”, s akinek sorsát a szerző ismerte. Amiből persze egy szó sem igaz. Egy, valamikor az 1970-es években Izraelben megjelent könyv arról számol be, hogy a Gush Emunim radikális zsidó telepesmozgalom alapszövegévé a Joszl Rakover; ez a varsói gettóból származó, névtelen dokumentum vált, amelyet gyűléseiken újra meg újra felolvasnak. Amerikában bekerül az imakönyvekbe, ortodoxoknál és nem ortodoxoknál egyaránt. A barátaim, akik ismerik a történetet, elmondták, hogy engesztelésnapkor a 86. utcai nagy zsinagógában a rabbi bejelentette: egy híres színész kíván felolvasni egy olyan szöveget, amely a varsói gettóból került elő. És elhangzott a Joszl Rakover. Az emberek sírtak. Utána a barátaim odamentek a rabbihoz: „»Rabbi, hogy lehet ilyesmit csinálni? Mi ismerjük a szerzőt.« Mire a rabbi: »Tudom, hogy a szerző létezik. De így Zvi Kolitz
