Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Aich Péter: Apácaszonáta (novella)
akkor, de azóta szent meggyőződése volt, hogy a férfiak a nők halálos ellenségei. Történt ugyanis, hogy a kis Orsolya ijesztő dulakodásra ébredt, miután kivételesen anyja ringatta álomba (érzékenységi rohama van a bortól, jegyezte meg Rinhard lovag, no majd adok én neki érzelmeket). Szóval éppen elaludt, amikor atyja nagy zajjal, bortól ittasan, fölajzva kereste föl feleségét a gyermek szobájában. Az anyja visítva menekülni próbált, ám a férfi rávetette magát, leteperte, letépte ruháját és vadul a magáévá tette. Orsolya, anyja tompa sikoltozásai alapján arra következtetett, hogy ott valami rettenetesen csúnya dolog történik, valami szörnyűséges csapás, ölik az anyját. Annál inkább, mert amikor abbamaradt a lihegés, és Orsolya újból ki merte nyitni a szemét, eléggé ízléstelen látvány tárult a szeme elé. Atyja letolt nadrágja és köldöke között bolyhos szőrpamacsból egy hervadt, piros, nyáladzó csökevény lógott, amit Orsolya még sohasem látott, mert neki azon a helyen barázdája volt, amit pirulás és szégyenkezés közepette pisilésre használt. Az is teljesen érthetetlen volt a kislány számára, akit egy öreg szerzetes nevelt mint egy oltári virágot, hogy anyja, aki szétvetett lábbal feküdt ágya előtt a báránybőrön, hasonlóan néz ki ugyanott mint atyja, bár azért mégis egy kissé másképp, de azt a mécses gyenge fényénél nem látta jól, s nem is mert nagyon odanézni. Ráadásul azt hitte, anyja eszméletét vesztette a bántalmazástól, és hogy e rettenettől még rosszul is lett, ami szintén tévedés volt, mert végső megkönnyebbülésként atyja gyomra adta ki a megemészthetetlen borfölösleget, az díszelgett a báránybőrön utálatos bűzt keltve. Amikor erről a kegyes barátnak beszámolni próbálkozott, az nem is hagyta végigmondani, hanem égnek emelte szemét, összekulcsolta kezét, és térdre esve estig a miatyánkot mormolta a kis Orsolyával. Ezek után nem csoda, hogy Orsolya konok imádkozásba merült, bármi kellemetlenség érte, s ezerszer ismételgette, hogy Uram, ne vigyél a kísértésbe, mert csak Neked akarok szolgálni, csak a Tied akarok lenni, ahogy azt a baráttól hallotta. Néha Mária Magdolnához is imádkozott a derék barát, s az előbbiekhez nyögve, kipirulva hozzátette: Bárcsak a Tied lehetnék! De ennek értelmét Orsolya nem fogta föl, csak a csuhás ájtatos odaadását látta benne. Ilyen élmények és pedagógiai módszerek közepette növekedett, eszmélt s utálkozott a kislány, nem véletlen tehát, hogy amikor fölcseperedett, úgy határozott, atyja bűneit ő fogja vezekelni, s ennek legmegfelelőbb formája az lesz, ha kolostorba vonul. Dühöngő atyja elől, aki előnyös és jövedelmező házasság céljából már vőlegényt is kiszemelt neki. az utolsó pillanatban szökött meg. A jámbor szerzetes segítette Zórád lovaghoz, akiről Orsolya naivan azt képzelte, hogy bizonyára segíteni fog, mivel atyja legbőszebb ellensége volt. Márpedig Zórád lovagnak elborult a szeme világa, annyira vérben forgott, amikor ez a váratlan fordulat érte. Annyi esze azonban csak volt. hogy átlássa, ez az oltári virág így nyersen nem lesz jó falat. Meg különben is, áj tatosságában hajlamos volt arra, hogy önző céljainak megfelelően jótékonyságot is gyakoroljon. így hát vérző szívvel arra szorítkozott, hogy előadást tartson a szeretet nagyszerűségéről, amit a tapasztalatlan Orsolya természetesen másképpen értett, mint ahogy Zórád lovag gondolta. Miután a vén bakkecske vérben Apácaszonáta
