Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Aich Péter: Apácaszonáta (novella)
Aich Péter Apácaszonáta ANDANTE Egy királyi adománylevél tanúsága szerint a nagyburlogi apácakolostor a völgy mélyén állt. A romok — jobban mondva az alapok maradványai — máig láthatóak s a nyaralók kedvelt kirándulóhelye. Persze abban az időben ott sűrű erdő nőtt, s korántsem volt könnyen megközelíthető. Az egyik fönnmaradt imakönyvben, amely minden kétséget kizáróan a néhai kolostor tulajdonába tartozott, található egy imába csúsztatott megjegyzés, miszerint a környék lakatlan, a legközelebbi falucska pedig félnapi járásra volt, Istenem, segíts meg, hogy baj nélkül megtérjek. Valójában nem nagy távolság az mai szemmel, de az akkori rossz utakon, jobban mondva erdei ösvényen, árkon-bokron keresztül egy öszvér húzta rozoga targoncával, az apácáknak bizony nem csekély megerőltetéssel egy egész napjukba került, míg az utat oda-vissza megtették. A völgy bejárata fölötti hegyormon egy eléggé zord lovagvár jelentette az ájtatos apácáknak a viszonylagos biztonságot, lévén, hogy Zórád lovag szintén mélyen vallásos és ájtatos ember volt. Ez persze nem gátolta abban, hogy rendszeresen kiruccanjon embereivel, s lemészárolja a találomra kiszabott vám megfizetését megtagadó kalmárokat. A vámot pedig mindig megtagadták, mert — a fennmaradt panaszok és egy királyi levél tanúsága szerint — Zórád lovag elvből ott szedett vámot, ahol nem volt illetékes, és elvből olyan vámot vetett ki, amely meghaladta az áru értékét. Ájtatossága abban nyilvánult meg, hogy a szerzett portékából mindig juttatott valamit az apácáknak, s meg volt győződve, sőt szentül hitte, tulajdonképpen jótékony ember ő. Valójában azonban inkább hóbort volt ez részéről. És persze jól jött, ha utalni lehetett erre és egyáltalán, mert ugye ki tudja. Az utóbbi időben pedig még azért is pártolta az apácákat, hogy azzal is borsot törjön régi ellenlábasa, Rinhard lovag orra alá, akinek lánya Nagyburlog kolostorába vonult vissza duhaj apja és bátyjai elől. Ezek örökös dorbézolása, kegyetlen öldöklése kimondottan zavarta a lány érzékeny lelkét az ájtatosságban és az imádkozásban, elviselhetetlen volt számára a dölyf, amellyel fittyet hánytak az Úr parancsolatainak, s lelkűk üdvösségét teljesen elhanyagolva csupán a földi élet vélt örömeivel foglalkoztak. Buja dáridók zajlottak Rinhard lovag várában, és a kis Orsolya — így hívták a nemes érzelmű gyenge virágszálat — mindig attól rettegett, hogy apja egyszer még vele is megteszi azt, amit az anyjával. Erre ugyan már csak halványan emlékezett, mert zsenge harmadik vagy negyedik nyarát élte meg
