Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - FÓRUM - Alabán Ferenc: A műfordítás — irodalmi fenomén (értekezés)
Alabán Ferenc A műfordítás alkalmazott, hangsúlyozottan funkcionális művészet; nem elsősorban önkifejező jellegű tevékenység. A műfordítói szakértelmet a közhiedelem tévesen azonosítja a tökéletes („perfekt”) nyelvtudással. A gyakorlati igazság ezzel szemben azonban mást jelez; a) több nagy fordító nemegyszer gyatrán vagy éppen gyengén beszéli a nyel vet/nyel veket, amelyekből remekműveket ültet át; b) gyakorló fordítók tapasztalata az, hogy csak a jó nyelvtudás önmagában még szakszövegek fordításához sem elegendő. Az egyes nyelvek közötti különbségek pontos megértéséhez és áthidalásához a fordítás már a legegyszerűbb szinten is sajátos nyelvi intelligenciát követel a fordítótól: nyelvtani tisztánlátást, szemantikai áttekintést, analizáló és rendszerezni tudó logikát. A fordítói munka meghatározója és sikere ugyanis a pontos szövegértelmezés, mely forrása az új nyelven megvalósítandó szöveg- alkotásnak. MAGYAR BIBLIAFORDÍTÁS (INTERPRETARI ET EXERCERE) A régi magyar irodalom fordításirodalmában a meghatározó központi helyet a bibliafordítás jelenti. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen a kereszténység felvétele óta, tehát a középkori művelődés, kultúra és irodalom kialakulásának kezdetétől az egyházi szövegek közül a Szentírásnak volt determináns szerepe a vallásos szemlélet, keresztény életmód, művelődés és kultúra megalapozásában, majd fokozatos megerősödésében. A legendák, a prédikációk, a liturgiához tartozó latin nyelvű szövegek megléte, részeinek magyarra való fordítása után került sor a Szentírás szövegeinek fokozatos átültetésére. Az első magyar nyelvű, bár nem teljes bibliafordítás huszita ihletésű. 1430 körül készítette két prágai egyetemet végzett szerémségi pap, Tamás és Bálint. Ez a bibliafordítás rendkívüli jelentőségű, mert a fordítóknak lényegében az egész akkori művelődést felölelő szókincset kellett megteremteniük, melynek java része nem is létezett a középkori magyar nyelvben. A fordítóknak szavak, kifejezések tucatjait kellett kitalálniuk és helyesen alkalmazniuk, elvont megnevezéseket kellett keresniük, sőt a korábbi szokásnál következetesebb helyesírást kellett alkalmazniuk; előzményekre nemigen támaszkodhattak. Munkájukat a legkedveztő- lenebb viszonyok mellett, üldöztetés és menekülés közben végezték megfelelő segédeszközök, szótárak és nyelvtanok nélkül. A legnehezebb feladatot az ún. „absztrakciók” tolmácsolása jelentette, hiszen a Biblia bőségesen tartalmaz ilyeneket, amelyeknek lefordítására a magyar nyelvnek abban az időben megközelítőleg sem volt szókészlete. Bátran alkalmazták a tájszavakat és a korabeli élő nyelv kifejezéseit az egyes bibliai nevek és kifejezések jelölésére is. A huszita bibliafordítás szinte a későbbi (18. századi) nyelvújító mozgalomhoz hasonló erőfeszítés volt, fordulópont az írott magyar nyelv történetében. Tamás és Bálint a Húsz János által kidolgozott mellék jeles helyesírást alkalmazta, melynek az a lényege, hogy az egyes hangok jelét mellékjellel (ponttal, vesszővel stb.) látják el, s ezzel alkalmassá teszik a rokon hangok
