Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Öllős Edit: Napló
Öllős Edit egy vitaminbombát, egy ideig nyugalom van, aztán megint... Akkor — míg jobb kézzel írok — bal kézzel adok neki egy félerotikus nyak- és tarkómasszázst Hallgatunk. És újra megrémülök: ez a hallgatás nem kollektív! Mennyi idő kell még ahhoz, hogy azt elérjük?! Csak annyit kérdezek tőle: meggondolt-e valamit. Igennel válaszol. Na tessék! Most működtessem burjánzó fantáziámat: mi az, amit meggondolt? Pillanatokon belül fáradttá válók. Halálosan fáradttá. És (megint) kezd nem érdekelni ez a színház... Pókháló Pókhálón táncoltam hetekig. Aztán egy vasárnap este meguntam a rendetlenséget magam körül és lemásztam róla Úgyis mindig az a baj, hogy senki nem ér fel hozzám, hogyan ért volna hát fel a pókhálóig?! Úgy csiviteltek a madarak, mintha hajnal lett volna Úgy döntöttem hát, hogy nem utalom ki magamnak azt a hideg zuhanyt, amit a hétfő reggeli ébredés zúdít az ember nyakába — ébren kezdem az új hetet Legyen zökkenőmentes az átmenet! Emlékszem, volt időszakom, mikor elvétve, a nap bármely szakaszában aludtam egy-két órát, s máris oly friss voltam, akár egy lenge szellő. Azt akarom, hogy újra így legyen! A pókhálón a tűzzel játszottam. Ha meguntam a táncot, napokat átaludtam. Senkinek nem kívánom azt a depressziót utána! A magány is abszolút volt. Lakatlan sziget volt kandi kamerák nélkül. Nem volt kinek azt hazudni, hogy ihletem van, nyugodtan beporosodhatott a papír körülöttem. Megtudtam az igazat, de nem volt kinek beszélni róla. Ha lett volna, sem tettem volna, mert olyan illúzióromboló! Vagy fogjam fel úgy, hogy csak azért is hangulatkeltő, hogy a világba ordíttatja velem: majd én megmutatom? Már tudom, lejjebb kell adni a követelésekből meg a szomjból. A kérdőjeleket hagyni beporosodni. Ápolni az influenzát, kapott önbizalmat. A magamnak küldött hadüzenetet visszavonni. Egy helyben állva cigánykereket hányni. Az ébrenlétlen nappalokat mosolyogva felrázni. Volt szerelmemnek elfelejteni köszönni. Csokoládébékét kötni magammal. Kézen fogni az időt. Szalonképessé tenni gondolataimat. Nagyokat beszélgetni, de csak azzal, aki jobban érdekel, mint saját magam. Csak a margóra: ilyennel sem találkoztam még... Ha Istent nem számítom. Vele át lehet csevegni a nap bármely óráját, ki is nevet, rám is parancsol néha, ha úgy látja, megérdemlem, megajándékoz (és hálát se vár érte)... A pókháló nem tetszett neki. Tudom, ő teremtette azt az értékrendetlenséget körülöttem, azt akarta, önszántamból másszak le róla. Hálás vagyok neki, de jó lenne tudni, mit vár érte... De nem előbb mondtam, hogy Isten ingyen ad?! Hát ezt felejtette el elterjeszteni ezen a világon! Isten nem csenget Tizennyolcadika van. És március! Ez külön évszak, ez a közzene — mondja Márai.
