Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Václav Pankovčín: Menj, hív az öcséd (novella)
Václav Pankovčín szemét. S elkezdte kiűzni az ördögöt. Az arca teljesen megkeményedett, s az ember elgondolta, hogy mi játszódhat le a lelkében. Felült, keresztbe tette a lábát, a kezét az asztalra helyezte. A lába rendszeres időközökben verte a földet, s az arcáról patakokban folyt a verejték. A szobában fullasztó hőség lett egyszerre. A családtagok feszült arckifejezéssel figyelték az öreg pap küzdelmét, aki tőlük néhány méterre hadakozott az ördöggel. Az ember kinézett az ablakon. A ház felett sűrű fekete felhők gyülekeztek. Vihar készülődött. Port, faleveleket, fűcsomót, papírt cipelt magával a szél, egyre vadabbul verdeste az ablakot. Zengett és villámlott, összekoccantak a poharak, és megremegtek a ház falai. Az ember azt hitte, hogy itt a világ vége. Hatalmasat villámlott. Kint sötét volt és szélvihar, a szobában csak a gyertya pislákolt, de mintha az is szeretett volna mielőbb elaludni. Az ablakot jégeső verte, amely gyorsan záporra váltott, amilyenre az ember nem emlékezett. A falon patakokban folyt lefelé a víz A kertben belécsapott a diófába a villám. A fa, amelyet az ember ki akart vágni, négy részre vált szét és égni kezdett. Senki sem sejtette a családtagok közül, hogy a falu felett süt a nap, az emberek állnak az úton és néma ámulattal nézik, mi történik a ház felett, ahol az öreg pap űzi az ördögöt. A pap befejezte az imádkozást. Fürgén felkelt, szenteltvízzel meghintette az asszonyt és a környékét, a füstölővel megfüstölte a szobát, felolvasott egy részt a vaskos könyvéből, ismét letérdelt, és mindezt még kétszer megismételte... Amikor befejezte, mintha a világ minden terhét a vállára vette volna, leült a székre, és néhány percig mozdulatlanul meredt maga elé. A kezét ökölbe szorította, az ajkait összeharapta, a szemét behunyta, szürkésfehér szakálla éppencsak remegett. Az arca teljesen feszült volt, és még mindig izzadt. Kinyitotta a szemét, és szólt az asszonynak, hogy adjon egy darab kenyeret és sót. — Megtettem, amit lehetett — mondta, amikor lenyelte a kóstolót. Az asszony a nyakához kapott: a daganat eltűnt. Késő ősz volt. Az ember és az asszony a gazt égették a kertben. — Ha nem esik, holnap felszántom. Már régen kellett volna. — Valamit akartam neked mondani... — A fészert is ki kell javítani. A deszkák teljesen elrohadtak. Ki kell őket cserélnem. — Már nem sokáig leszek veled — mondta az asszony. — Már megint mit találgatsz? — Nem akartam neked mondani, de megint fojtogat. Már egy hete. — Ne beszélj hülyeségeket! Itt volt a pap, kiűzte belőled a tisztátalant, mit akarsz még? Négy hónapig semmi bajod nem volt, és most... A tenyerébe köpött, szétkente, és keményen megfogta a vasvillát. — El akar vinni magával. Ezt az éjszaka mondta. Másnap az ember szántott. Az asszony feküdt, a torka ismét fel volt dagadva. Már délután volt, amikorra az ember befejezte a szántást. Bement a konyhába. Éhes volt, de az asszonyt nem találta. — Mért nem kelsz fel és mért nem főzöl?! — kiáltott rá, amikor meglátta az ágyban. Azt hittem, hogy csak hosszabban nyújtózkodol.
