Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Zvi Koütz figyelmeztetlek: a jó híred megőrzése érdekében ne azzal koronázd meg dicsőségedet, hogy elfordítod arcodat a szenvedők ostoroztatásától! Nem kérem azt sem, hogy magad ostorozd a bűnösöket. A végső elrendelés könyörtelen logikája értelmében ők végül színről színre fogják látni önmagukat, mert a mi halálunkkal meghal a világ lelkiismerete, mert Izrael gyilkosai egy egész világ gyilkosai. A világot a saját gonoszsága fogja elpusztítani, a világ a tulajdon vérébe fullad majd bele. A gyilkosok kimondták önmaguk felett az ítéletet, és nem menekülhetnek előle. De téged arra kérlek, hogy mondd ki ítéletedet, és nyilvánítsd kétszeresen is bűnösnek azokat, akik tanúi a gyilkosságnak, de némák maradnak! Azokat, akik szavaikkal elítélik a gyilkosságot, de szívükben örvendenek neki. Azokat, akik gonosz lélekkel azt gondolják: a zsarnok kétségtelenül gonosz, de elvégzi azt a munkát, amiért örökké hálásak leszünk neki. A Tórádban az áll, hogy a tolvaj súlyosabb büntetést érdemel, mint a rabló, jóllehet a tolvaj nem támadja meg áldozatát, nem fenyegeti életét és testi épségét, csak ellopja tőle, ami az övé. A rabló fényes nappal támadja meg áldozatát. Nem fél az emberektől, mint ahogy nem fél Istentől sem. A tolvaj viszont fél az emberektől, de nem fél Istentől. Ezért jár neki súlyosabb büntetés, mint a rablónak. Ezért nem bánom, ha a gyilkosokkal ugyanúgy bánsz, mint a rablókkal, mert ugyanúgy viselkednek veled, mint velünk. Nem titkolják, hogy gyilkosok, nem titkolják, hogy gyűlölnek téged éppúgy, mint minket. De azok, akik a gyilkosságok láttán némák maradnak, akik tőled nem félnek, csak attól, hogy mit szólnak majd az emberek (Ostobák! Nem tudják, hogy az emberek nem szólnak semmi!), akik kifejezik együttérzésüket a fuldokló emberrel, de nem hajlandók kimenteni — igen, ők azok, Istenem, esküszöm neked, akiket úgy kell megbüntetned, mint a tolvajokat! A halál nem vár sokáig, be kell fejeznem az írást. A fegyverropogás a fejem felett percről percre gyengül. Elesnek erődítményünk utolsó védői is, és velük együtt Varsó, a nagy, a gyönyörű, az istenfélő zsidó Varsó is elesik és meghal. Most megy le a nap, és Istennek hála, nem látom soha többé. A pokol tüzének lángja világít be az ablakon, és az ég kis darabja, amit látok, vörös fényben úszik, mintha a kiáradó vér öntötte volna el. Még legfeljebb egy órám van itt, aztán együtt leszek a családommal és népem sok millió halottjával abban a jobb világban, ahol nincsenek kétségek, és Isten kezében van a legfőbb hatalom. Békében halok meg, de nem megbékélve. Legyőzötten és megnyomorítva, de nem leigázva. Keserűen, de nem csalódottan. Mint hívő, de nem esdeklő ember. Mint Isten szerelmese, de nem Isten bólogató szolgája. Követtem Istent akkor is, amikor eltaszított magától. Megtartottam parancsolatait akkor is, amikor megostorozott érte. Szeretem Istent, mindig is szerettem,
