Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Joszl Rakover beszél az Istennel bűnhődnünk! Ezt is megértem. De azt akarom, mondd meg nekem, van-e olyan bűn a világon, mely megérdemli a büntetést, amit elszenvedünk. Azt mondod, bosszút állsz ellenségeinken? Igen, bosszút fogsz állni rajtuk irgalmatlanul, ebben sem kételkedem. De azt akarom, mondd meg nekem, van-e olyan büntetés a világon, ami jóváteszi a bűnöket, melyeket ellenünk elkövettek. Talán azt mondod, hogy ez most itt nem bűn és büntetés kérdése? Hogy ez mindig így van, amikor elrejted arcodat, és az emberiséget kiszolgáltatod saját belső hajlamaiknak? De akkor szeretném megkérdezni tőled, és ez a kérdés úgy ég bennem, mint az emésztő tűz; Még minek, igen, mondd meg nekünk, Isten, még minek kell megtörténnie ahhoz, hogy újra megmutasd a világnak arcodat? Világosan és őszintén szeretnék beszélni veled, és fel szeretném tenni neked a kérdést, hogy vajon most, sokkal inkább, mint szenvedéseink végtelen útján bármikor — mi, a megkínzottak, a meggyalázottak, a megfojtottak, az elevenen eltemetettek és elevenen megégetettek, mi, a megalázottak, kigúnyoltak, kicsúfoltak, milliószám lemészároltak — megtudhatjuk-e végre, jogunk van-e megtudni: hol van a türelmed határa? És még valamit meg akarok mondani neked: ne húzd túl szorosra a hurkot, mert még el talál szakadni a kötél. A kísértés, amibe vittél, olyan fájdalmas, olyan elviselhetetlen szenvedést okoz, hogy meg kellene, hogy meg kell bocsátanod néped azon tagjainak, akik nyomorúságukban és haragjukban elfordulnak tőled. Bocsásd meg nekik, ha nyomorúságukban elfordulnak tőled, de bocsáss meg azoknak is, akik a boldogulásuk érdekében fordultak el tőled. Életünket olyan küzdelemmé tetted, olyan véget nem érő és elviselhetetlen küzdelemmé, hogy közülünk a gyengéknek nem maradt más választásuk, mint hogy megfutamodjanak. Elmeneküljenek, ha bárhol is lehetőségük nyílik rá. Emiatt ne sújts le rájuk! A gyengékre nem szabad lesújtani, a gyengék irgalmat érdemelnek. Irgalmazz nekik, Uram — inkább nekik, mint nekünk! Bocsáss meg azoknak is, akik nevedet hiába szájukra vették, akik más isteneket imádtak, akik közönyössé lettek irántad. Olyan szigorú megpróbáltatásnak vetetted alá őket, hogy már nem hiszik, hogy te vagy az atyjuk, nem hiszik, hogy van atyjuk egyáltalán. Azért mondom ezt meg neked ilyen nyíltan, mert hiszek benned, mert hiszek benned jobban, mint bármikor, mert most már tudom, hogy te vagy az én Istenem. Mert nem vagy, nem lehetsz azoknak az Istene, akik tetteikkel irtóztató módon épp vad istentelenségüknek adják bizonyítékát. Mert ha nem az én Istenem vagy, akkor kinek az Istene vagy? A gyilkosok Istene? Ha azok, akik gyűlölnek és az életemre törnek, ennyire gonoszak és megátalkodottak, lehetek-e más, mint akiben a te fényed, a te jóságod visszfénye testesül meg? Nem dicsérhetlek azokért a tettekért, melyeket eltűrsz. De áldom és dicsérem azt, hogy vagy, a létedet, a félelmetes fenségedet. Mily hatalmas lehet a dicsőséged, ha még az sem tesz rád semmiféle hatást, ami most történik! De mivel ilyen hatalmas vagy, én pedig ilyen parányi, kérlek —
