Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Zvi Kolitz ismerete vagy nem ismerete teljességgel érdektelen és lényegtelen Isten magasztosságának feltáruló fényében, abban a jobb világban, ahol most tartózkodik — talán éppen meggyilkolt szülei karjaiban, akikhez visszatalált. Egy-két órán belül én is tudni fogom. És ha a tűz nem emészt el teljesen, talán hasonló mosoly jelenik meg az én arcomon is, ha meghalok. De még élek. És mielőtt meghalok, még egyszer beszélni akarok az Istenemmel, beszélni akarok hozzá mint élő ember, mint egyszerű halandó, akinek abban a nagy és rettenetes tisztességben volt része, hogy zsidónak született. Büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok — nem annak ellenére vagyok büszke rá, hogy a világ hogy bánik velünk, hanem éppen azért. Szégyellném magam, ha olyan nép sarja volnék, akik megszülték és felnevelték azokat a gonosztevőket, akik felelősek az ellenünk elkövetett tettekért. Büszke vagyok a zsidóságomra. Mert zsidónak lenni művészet. Zsidónak lenni nehéz. Angolnak, amerikainak vagy franciának lenni nem művészet. Talán könnyebb és kényelmesebb, de semmivel sem megtisztelőbb. Igen, zsidónak lenni megtisztelő. Azt hiszem, aki zsidó, annak harcosnak kell lennie, annak örökké szemben kell úsznia az emberiség zavaros vizű, gonosz áramlatával. A zsidó hős, mártír, szent. Ti, akik az ellenségeink vagytok, azt mondjátok, rosszak vagyunk? Szerintem jobbak vagyunk nálatok, finomabbak. De még ha rosszabbak vagyunk is — szeretném látni, milyenek lennétek ti a mi helyünkben. Boldog vagyok, hogy a világ legboldogtalanabb népéhez tartozom, melynek Tórája magában foglalja a legfőbb törvényt és a leggyönyörűbb erkölcsiséget. Ez a Tóra csak szentebb és halhatatlanabb lesz attól, ahogy Isten ellenségei erőszakot tesznek rajta, és meggyalázzák. Zsidónak lenni erény, ami az emberrel együtt születik. Zsidónak születni kell, ugyanúgy, ahogy művésznek is születni kell. A zsidóságától az ember nem szabadulhat meg. Isten megjelölt bennünket, és ezáltal Isten kiválasztott népe vagyunk. Akik ezt nem értik, nem fogják soha megérteni mártíromságunk mélyebb értelmét sem. „Nincs épebb az összetört szívnél”, mondta egyszer egy híres rabbi; és nincs kiválasztottabb nép annál, mint amelyiket szüntelenül becsmérelnek. Ha nem hinnék benne, hogy a kiválasztott nép szerepére Isten jelölt ki bennünket, abban akkor is hinnék, hogy a szenvedéseink tettek kiválasztottá. Hiszek Izrael Istenében még akkor is, ha ez az Isten mindent megtesz annak érdekében, hogy ne higgyek benne többé. Hiszek a törvényeiben akkor is, ha nem tudom igazolni a tetteit. Már nem olyan viszonyban vagyok vele, mint szolga az urával, hanem mint tanítvány a mesterével. Meghajtom fejem nagysága előtt, de nem csókolom meg a pálcát, amivel megfenyít. Szeretem. De a Tóráját még jobban szeretem. Ha csalódnék benne, Tóráját akkor is becsben tartanám. Isten vallást ad, a Tóra arra tanít, hogyan kell élni — és minél jobban belehalunk abba, ahogy élünk, annál halhatatlanabb az életünk! És ezért, mielőtt meghalok, megszabadulván minden félelemtől, túl minden rettegésen, a teljes belső béke és bizalom állapotában, megtehetem, hogy még egyszer, életemben utoljára felelősségre vonjalak téged, aki az én Istenem vagy. Azt mondod, vétkeztünk? Ez bizonyára így van! És ezért kell
