Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Zvi Kolitz: Joszl Rakover beszél az Istennel (testamentum)
Joszl Rakover beszél az Istennel hat égő német katona ugrott ki belőle. Igen, lángolva égtek! Úgy égtek, ahogy a zsidók, akiket a németek elégettek, de ők hangosabban ordítottak, mint a zsidók. A zsidók nem ordítanak. Szabadítóként fogadják a halált. A varsói gettó harcban pusztul el, védői ágyútűzben, kézitusában, lángokban vesztik életüket — de jajszót nem hallani. Még van három üveg benzinem, amit olyan becsben tartok, mint borivó a borát. Amikor nemsokára magamra öntöm az egyik üveg benzint, a papírlapokat, melyekre most ezeket a sorokat írom, beleteszem az üres üvegbe, és az üveget bedugom a téglák közötti résbe az ablak alá. Ha valaki egyszer megtalála és elolvassa ezeket a sorokat, talán megérti, mit érzett egy zsidó — egy a milliók közül —, aki úgy halt meg, hogy Isten, akiben mélyen hisz, magára hagyta. A két másik benzines palackot még felrobbantom a gonosztevők elleni harcban, mielőtt eljön az utolsó percem. Amikor a lázadás kitört, tizenketten voltunk ebben a szobában, és kilenc napon át harcoltunk az ellenséggel. Mind a tizenegy bajtársam elesett. Némán haltak meg. A kisfiú is — Isten tudja, honnan került ide, még csak ötéves volt — holtan fekszik mellettem. Szépséges arcán mosoly ül, úgy mosolyog, ahogy csak gyerekek tudnak békés álomba merülve mosolyogni. Ez a kicsi gyerek is olyan nyugodtan fogadta a halált, mint idősebb társai. Ma halt meg, kora reggel. Alig egy páran voltunk már csak életben. A fiú felmászott az egymásra borult holttestekre, hogy az ablakrésen át kilessen a világba. Percekig állt itt mellettem. Aztán hirtelen összesett, legurult a holttestek halmáról, és mozdulatlanul elterült a földön. Vércsepp jelent meg sápadt kis homlokán, két fekete hajfürtje között. Fejlövés. Házunk a gettó egyik utolsó bástyája. Tegnap korán reggel, amikor a felkelő nap első sugarainak fényében az ellenség koncentrált támadást indított a házunk ellen, még mindenki élt. Öten már korábban megsebesültek, de ők is folytatták a harcot. Tegnap és ma sorban mindenki elesett. Egyik a másik után, egymás holttestére zuhanva, egymást fedezve, folyamatosan viszonozva a puskatüzet mindaddig, míg őket is el nem érte a golyó. A három benzines palackon kívül nincs már több munícióm. A fölöttem lévő három emeletről még mindig erős fegyverropogás hallatszik, de úgy látszik, nekem már nem tudnak segítséget küldeni. Egy akna valószínűleg leszakította a lépcsőt, és lehet, hogy nemsokára az egész ház összeomlik. A földön fekve írom ezeket a sorokat. Körülöttem fekszenek halott barátaim. Nézem az arcukat, mintha békés és finom irónia ülne a vonásaikon, mintha azt akarnák mondani: Ne légy türelmetlen, ostoba ember, még néhány perc, és minden világos lesz, számodra is. Ugyanez a kifejezés bujkál a gyermek ajkán is, aki a jobb karom mellett fekszik a földön, mintha aludna. Mosolyog, mintha magában mulatna valamin. Én pedig — aki még hús-vér ember vagyok, élek, lélegzem, gondolkodom — úgy látom, mintha nevetne rajtam. Nevet rajtam az olyan ember csendes, bölcs nevetésével, aki sokat tud és valaki olyannal kell szót értenie, aki semmit se tud, de azt hiszi magáról, hogy mindent tud. Ez a kisfiú már mindent tud, számára már minden világos. Azt is tudja, miért kellett megszületnie, ha ilyen korai halál várt rá, és miért kellett meghalnia most — alig ötévesen. E)e még ha nem tudja is, miért, azt tudja, hogy a magyarázatok
