Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Nádas Péter: A szabadság tréningjei
Nádas Péter is, ám ez nem nyomasztja. A világ szebbnek és átlátszóbbnak ígérkezik, mint amilyen. Mindeközben a kávéfőzés mindössze három-négy mozdulat. Vizet töltök a gépbe. Leveszem a polcról a kávésdobozt. Igen, amikor leveszem a polcról a filtert, akkor már kinn vagyok az üres utcán, a Kurfürstendamm és a Fasanen utca kereszteződésében, de már odaát, a Kempinsky előtt, a másik oldalon. Valahogy a levegőből, három emelet magasából látom magam, s a tekintetemmel súrolom a beállványozott ház homlokzatát. Mintha zuhannék. Beteszem helyére a filtert, adagolom a kávét, négy kanál. Miközben alázuhanva figyeltem a homlokzatot, ma Clara jutott eszembe. De emlékszem rá, hogy már máskor is. A Kempinsky teraszán ülünk. Sír. Mindez eszembe jut, bár nem őt látom, hanem a korai órában még néptelen, nedvességtől fénylő napfényes utat. Mielőtt földet érnék, már el is hárítottam magamtól a képet. Nem szeretnék ebbe az ügybe belekeveredni. A futásra kell figyelnem, s már kinn is vagyok a Tiergarten csikorgó útjain. Nem messzire valami víztől. Mintha ez az egész álmomban történne. Utólag az emlékezet nem tudja rekonstruálni, miként kerültem ide. A Fasanen utcán futottam volna végig? Csatornapart, de lehet, hogy élő víz, patak, nem tudom. Reggeli fényektől levegősen átvilágított, csikorgó úton futok, s innen nem látható ez a víz, csupán az illata, és a sással meg mindenféle más vízinövényekkel benőtt partja a hatalmas fák között. Egy régebbi futáson meg is bizonyosodtam róla, valóban víz. De milyen előbbi futás, ha egyszer ez az első berlini reggelem. Mintha a futások képeit nem tudnám rendesen elhelyezni az időben. Mire bekészítem a kávét, az egész problémát az összes képeivel együtt el kell távolítanom. De még eszembe jut, hogy van egy szobor is a képben. Talán Luise királynő áll ezen a helyen. Olyan, mint egy kapcsolási ábra, amelyen csak egymáshoz kapcsolódó vezetékek útját ábrázolják, a kapcsolatot hordozó anyag nélkül. Ma megpróbáltam nem megakasztani a képeket, hadd jöjjenek és fussanak. Erre aztán egyszerre nagyon sok további képet, érzést, történetet böfögött fel az emlékezet, olyannyira, hogy enyhe hányingerem támadt és fejfájásom. Ugyanabban a nagy berlini házban egy gyümölcsös tál volt a szobám asztalán. Nézzük. Maga a bőség, a túlcsordulás. Világos, ebben a sobában főzök először kávét ilyen filteres kávéfőzőn. Németország filteres kávéfőzést jelent. Nyomasztó, rideg, fázós sötétséget és átláthatóságot, a gondolkodás mélységes otthonosságát. Luise királynő szobra, jó, akkor ez a történelem. Nagyon messzire, mondjuk, a középkorig mindenképpen visszanézhetek. Meg idill, a nemzeti legenda óriás alakja. A haza, az önálló ipar, az iparosított halál, a koncentrációs táborok. Clara testében viszontlátok egy másik ismerős időt. Mintha egyszerre két szeretett lény teste jelenne meg benne vagy velük lenne. S ez annyira érint, hogy mielőtt dolgozni kezdenék, el kell hárítanom mindhármukat. Felidézem, miközben elhárítom. A jelenségnek bizonyára erre a két alapgesztusára van szükségem munka közben. Felidézni és elhárítani. Aztán másnap, miközben ebben a nagy házban ülök a vécén a fürdőszobában, zuhog a víz a kádba, és az elszívó zajosan dolgozik, egyszer csak valaki feltépi az ajtót, mely éppen a csészével szemben nyílik az előszobára. Egymásra
