Irodalmi Szemle, 2001

2001/9 - Nádas Péter: A szabadság tréningjei

A szabadság tréningjei

meredünk, bambán, hosszan. Világos, egyikünk sem érti a másikat. Sem a saját helyzetét, sem a másik helyzetét. A vécécsészében viszont már ott bűzlik alattam a félig kinyomott szar. Meg teljesen pucér vagyok. Elképesztő pillanat, hiszen ebben a pozitúrában élő ember nem láthatott. S igazán nem számíthattam rá, hogy valaha bárki látni fog. Furcsa, hogy a meglepetéstől fel sem ismerem benne a gondnokot. Viszont torkom szakadtából ordítani kezdek, nem tudom mit. A gondnok kétségbeesetten rám vágja az ajtót, de nem megy el, hanem az előszobából magyarázkodik, s hogy értsem, ordít ő is. Halálra rémült, azt hitte, hogy valami bajom van, mert nem vettem föl a telefont. Egy újságíró keres, sürgősen, őt hívta fel, ő meg hiába kopogtatott. Ordítok, hogy miért vettem volna fel, ha egyszer futni voltam. Aztán megint telefonált, megint jött, csöngetett, kopogtatott. Most értem vissza, ordítom. Most meg látja, hogy a fürdőszobában ég a villany. Mert szarok, ordítom át az ajtón, és hagyjon békén, ha erre megkérhetem.

Közben alig bírom csillapítani a röhögésemet, holott dühös vagyok. Hiszen tényleg éppen jönne ki a szar belőlem, de itt vitatkozom. Mit lehet ebben a bűzben egy ilyen aggódó és gondoskodó emberrel kezdeni. Hiába is ordítok, hiába röhögök torkom szakadtából, nem megy el. S miközben beszélnek hozzám vagy valakihez beszélek, mégsem szarhatok.

Mindenesetre a komikus leleplezettségnek kivételes pontja az életemben. Az íráshoz ilyesmire minden reggel szükségem lehetne. Mielőtt munkához látnék, talán erre emlékeztetem magam. Az összes többi kép valószínűleg csupán arra van, hogy ezt a kamra mélyén heverő nevetséges képet eltakarja.

Pineák, melyek laza, széltől lapos koronáikkal bebólintanak a terasz fölé. Végre elhallgattak rajta a cikádok. Szürke nyári hajnal Anacapriban.

Furcsa módon olyan szögből látom magam előtt a teraszt, amilyenből soha nem láthattam. Mintha magam is a koronában gubbasztanék. Ez az egész éjjel fáradhatatlanul muzsikáló cikádok szemszöge. Nem mintha nem aludtam volna mélyen és nyugalmasan tőlük. Nem zavartak, aludtam, valósággal belezuhantam abba a fémektől visszhangos, mély és óriási térbe, amelyet a muzsikájukkal nyitottak meg. Nem emlékszem, hogy fölriadtam volna, de ébredés után érzem, hogy egyetlen pillanatra sem hallgattak el bennem a hosszú, lüktető hangjaik. Alomtalanná tették a hangjaikkal az alvásomat. És mégis. Nem hagytam ugyan tőlük zavartatni magam az alvásomban, s ők sem hagyták el a zenélésüket, mégis maradtak az éjszakából valóságos képeim. Miközben aludtam, mindig újra és újra láttam, hogy finoman felfújta a szellő a muszlinfüggönyt a két nagy ablakon és a terasz ajtaján.

A nagy terasz közös volt a szomszéd szobákkal. Titkon arra számítottam, hogy a szomszédnő, egy középkorú, nagyon csábító és jéghideg leszbikus asszony, egyszer csak félrevonja a felfújt függönyt, és belép. Mellém fekszik az ágyba, s így is aludtam el. Testem mindenre késznek mutatkozott. Miután elbúcsúztunk, még sokáig kinn ült a teraszon, mint aki esetleg mégis így döntene. Nem tudom, miért gondolom most, hogy leszbikus. Talán azért, mert nem jött. Mehettem volna én is, de én sem mentem. Kihívó viselkedése, hűvös, csaknem rideg figyelme együtt maradt meg a várakozástól és csalódástól teljes, a cikádok nászától reszkető éjszakában. Vagy talán azért, mert néha magam is