Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Nádas Péter: A szabadság tréningjei
Nádas Péter A szabadság tréningjei Azokat a képeket kéne rögzíteni, amelyek pillanatokra visszatérnek, s akkor aztán nem tágítanak. Ezek valószínűleg nem egyszerűen emlékképek, hanem valamilyen nem belátható, nagyobb összefüggés törmelékei, forgácsai. Nem az én emlékei, hanem inkább az én emlékeztetői. Valamire emlékeztetnek, de nem tudnám megmondani, mire. Rögzítésük nem egyszerű. Amikor eszembe ötlenek, akkor általában mást csinálok, s ezt a mást elég intenzíven csinálnom, nem lehet abbahagyni. Nem technikai problémáról van szó. Valamit csinálok, s akkor éppen az ének és a tevékenységem tárgya közé áll be a kép. Az énemhez van köze, s mintha azért került volna épp oda kerékkötőnek, hogy megakassza a tevékenységemet. Illetve még ez sem igaz. Csupán annyi, hogy lazít a koncentráción, mintegy jelzi, nem ez az egyetlen tevékenység van a világon, hanem még annyi más. Vagy emlékeztet egy másik éntelen állapotra. Most például, miközben e sorokat írom, egy első osztályú vasúti kocsit látok. Annak is a bensejét, a lilásszürke plüssüléseit. Üresek az ülései, csak én utazom benne, bár a kocsiban még ott lebeg az előttem utazók cigarettájának füstje, s valamiként az illatuk. Ezekben a klimatizált kocsikban nem lehet ablakot nyitni, legfeljebb az ajtót hagyja nyitva az ember, hogy legyen valamicske légjárás, vagy a ventiláció mértékét változtathatja meg. Nem látom a képben önmagam. De érzem. Viszonylagos nyugalomban vagyok, semmi nem sietős. Nem nagyon kellemes, de azért nem is kellemetlen. Kinn elég szép idő van, bár nem tudom, hol járunk éppen. Szeretnék kinézni a képből (a vonat ablakából kéne kinéznem), mégse megy, hiszen nincs emlékem az odakintről. Azt sem tudom, hogy mindez mikor volt vagy mikor van. Mintha a vasúti kupéban visszamaradt cigarettafüst lennék én, amint lassan beleiszom magam a lilás bársonyhuzatba, felveszem az állagát és a hőmérsékletét. Annyit tudok mondani, hogy az utóbbi években többször utaztam egyedül ilyen üres vonatkupékban. Talán München és Salzburg között. Ám a kép nem erről az utazásról maradt rám. Vagy Düsseldorf és Párizs között, még annak előtte, hogy felszállt volna a bolond színészlány talpig feketében. Nem, ez a kép jóval élőbbről való. Talán az első felolvasó körút idejéből. Ezeken a hosszú utazásokon elég gyakran létrejönnek ilyen homályos, ellenőrizhetetlen pontok az ember életében. Vakfoltok. Fölnézel a könyvből, egy néma szállodai
