Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Nádas Péter: A szabadság tréningjei
A szabadság tréningjei szobában fölébredsz, és nem tudnád megmondani, hol vagy éppen. Csak azt tudod, hogy két ismeretlen város között. Meg azt sem tudnád megmondani, hogy minek, mi végre. Van rá ugyan ésszerű magyarázatod, ám az ilyen magyarázatokat éppen magaddal nem tudod elfogadtatni. Az ilyen pillanatokban tényleg nem tudod, ki vagy. Amiről rögtön eszembe jut az aacheni délután. A sötét városkapu, a komor szálloda üressége és tompa csöndje. A lassan leszálló baljós este, amelyben minden idegen és távoli, s olyan érzésem támad, hogy soha többé nem fogok innen hazakeveredni. Zúg, üvölt körülöttem a jeges szél, hó kavarog, ám a csupasz terecske kicsiny boltjaiban lassan meleg fények gyúlnak, ami olyanná teszi az egészet, mintha egy német regényből vágták volna ki. Egy regényből, amelyet nem olvastam, címét nem ismerem, de meg van írva. Maga a súlyosság érzete, ami Németországban nem először fog el. Itt ugyan nem olyan erősen, mint Regensburgban. Ahol az volt a határozott benyomásom, hogy mindent ismerek, egyszer már laktam itt. Visszaláttam a köztes századok mögé. Itt égettek el. Ahol tudtam, hová tartanak az utcák, hová érek rajtuk el, s tényleg ott álltam a hídnál vagy a téren. Regensburgban minden előre meg van írva, vastag, súlyos, soha el nem homályosodó gót betűkkel. Nem az, hogy emlékeztetett volna valamire, vagy hasonlított volna másra, hanem ez volt maga a dolog, mely nem porlad el. A talpig feketébe öltözött lány leült velem szemben. Vékonyan, sápadtan, arcán kicsit elmázolódott a smink. Törékeny ujjait összekulcsolta, térde közé szorította. Olyan hosszan nézett, hogy le kellett engednem az újságomat. Valójában átnézett az újságomon. Nagyon halkan és nagyon gyorsan azt mondta, elnézésemet kéri, ő most dolgozni fog. Azt hittem, nem jól értem, de nem ismételte meg a mondatot, hadart tovább, meghallgatásra megy, panaszosan ismételgette, hogy a szövegével késésben van, szóljak, ha munkája az elfoglaltságomban megzavarna. Úgy beszélt, mintha nem lennék ott, nem nekem beszélne, ám rajtunk kívül a kupéban nem utazott senki más. Úgy állt föl, mintha egyedül lenne, s nem előttem kéne a kofferét felnyitnia. Segítettem neki visszatenni. Úgy köszönte meg, mintha másnak köszönné. Talán azért tartotta a forgatókönyvet egész úton az ölében, hogy őrülete ne legyen föltűnő. Valójában kényszeresen beszélt magában. Valamilyen anyával, testvérrel vitatkozott, újra és újra, ugyanazokkal a szavakkal, megállíthatatlanul. Egyetlenegyszer lapozott bele a forgatókönyvébe, de akkor is ugyanazokat a szavakat ismételte, vitatkozott, háborgott, szidták, szidta őket. Az volt a benyomásom, hogy ezek tényleg valamit tettek vele. Amikor Párizsba értünk, nehezemre esett az érkezők tömegében elveszíteni. Reggelente, amikor a filteres kávéfőzőbe bekészítem a kávét, kényszeresen eszembe jut a berlini ház egyik vendégszobája. Kora reggeli fényben áll, kora reggeli zajokkal. Most megfigyeltem. Ősz van, ragyogó, illatozó kora reggel. Odalenn a kertben csobog a szökőkút. A nedves Fasanen utcán olykor autók sisteregnek el. Valójában azonban még minden halott, még nem támadt föl a város körülöttem. Különben is van valamilyen légies ebben a korán kelésben. Egy ilyen reggelen előre érzi az ember, hogy jó futása lesz. Már az ébredése ilyen, ruganyosak a tagjai, lazák az izmai. Jó sok nehézség várja ezen a napon
