Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág végéhez közeledik és egyre inkább minden lehetséges. Még nem látja a végét, de már érzi közeledését. Mint amikor az erdőben bolyongó számára egyszerre ritkulni kezdenek a fák. Az alaktalan árny kezd testet ölteni, körvonalai felsejlenek, s mintha egyre megfoghatóbb közelségben várná őket. Nem is az időpontot érzi, mikor találkozhatnak, ezt szerencsére senki nem érezheti meg, hanem olyan homályos sejtelme támad, hogy az bármikor lehet! Talán ez teszi önzővé az embert. De megértővé is teheti. Látását elhomályosítja, fogékonyságát eltompítja, arra kényszeríti, hogy állandóan önmagára figyeljen. Önmagát lesi hát minden érzékével. Az otthoniakkal szemben is ezért a sok nyitott kérdés, talán már csak önmagamat érzékelem. Bizony, rokonok, ti vagytok nélkülem is, de bennem is éltek. Érzések és emlékek formájában a bensőmben éltek, létetek törvényei szerint, melyeket ismerek, megvagytok, jövőtök felé haladtok. Bennem halódik a parasztvilág! A Temetődomb a helyén áll, ha nem látom is, Füzesnyék ott van a Garam mentén, bár egyre távolodom tőle, az a régi élet bennem haldokol... Galántát elhagytuk, Diószeg következett. Valaki megállt felettem. Bence Tóni volt. — Nem szöksz meg előlem, Nagybene — mintha fölényesen vigyorogna ismét, bár alázatot is vélek a szemében —, menekülsz előlem? Lelkiismeret-fur- dalásod lenne, író...?! Szemben ült velem. Nem válaszoltam, sokáig néztük egymást. A mátyusföldi rónán robogott velünk a gyors. A pincértől kértem egy üveg vörösbort és poharat Tóninak. Gyanakodva sandított rá, de nem szólt. Rám hagyta, kivel szórakozom. Koccintottunk. — Egészségedre, Bence Tóni, s a találkozásunkra, amely biztosan az utolsó! — Aztán felhajtottam a poharamat és azt mondtam még a csorba szájúnak: — A bort itt hagyom, de már ne gyere utánam, ne keress! Magányra van szükségem, én tudom, miért... — Adjál pénzt!... — mondta a szemembe nézve és várt. — Kölcsön... — Ostraváig érezd jól magad... — nyújtottam feléje ötszáz koronát. — De már ne keress többé, nem állok szóba veled! Elég gondot okoztál... Valamit morgott, nem fogtunk kezet. A harmadik vagon folyosóján vártam, míg elhagytuk Diószeget. Üres voltam és nyugtalan. Aztán befutottunk a főpályaudvarra, s én előre mentem a peronon a mozdonyig. Vártam, míg elindul a vonat. Az étkezőkocsi ablakában felderengett a feje, de nem voltam benne biztos, hogy látott. Nem intett. Mintha rám nézett volna, de nem vett észre, lassan elúszott előttem. Megkönnyebbültem, majd szinte azonnal nagy nyugtalanság tört rám. Végre felismertem a helyzetemet. Bennem halódik a parasztvilág, s velem hal meg! A Garam mentén tovább él a maga módján, az idő törvénye szerint. Ennyi a nap tanulsága. Aztán autóbuszok zúgtak és villamosok csilingeltek körülöttem. Elnyelt a nagyváros, ahol élek, s tudom, hogy már nem enged el. 2000. április—november
