Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula támadt kedvem. Rendkívüli helyzetben különös bor, vérszínű! Ilyen szentimentális laposságok is megkísértenek. Helyzetem azonban nem mindennapi. Olyan kérdéssel állok szemben, amit jó lenne megfejteni, s közben érzem, hogy sosem találok rá megnyugtató választ. Sem a világtól, sem önmagámtól. A táj lapos, mint az egykori görögök földeszménye, képzeletben az óriási tányér szélén ültek és az űr semmijébe lógatták lábukat. A Mátyusföld itt sík vidék, a szem messze ellát. Sem figyelő nyulakat, sem fácánokat, sem futó őzeket nem hoz. elém. Talán észre sem venném őket, annyira magamba mélyedek. Úgy érzem, nehéz írói feladatot élek át. Művészi kihívás előtt állok. Meg kell értenem, kinyomoznom és elmesélnem Bence Tóni szerencsétlen szerelmének a történetét. Nem a felület, a szavak szintje, hanem a mélység... Ahol már nincs magyarázat, csak tettek! Oktalanok vagy szükségszerűek? Tehát nem a felületi jegyek és puszta tények, a Bogár Böbe elutasító magatartásának és Bence Tóni veszkődésének a tényei. S amikor erre gondoltam, elém tornyosultak a legyőzhetetlennek tűnő akadályok. Már korábban is éreztem őket. A földek dolgával és a Gergőék életével kapcsolatban. Nevezetesen, hogy a róluk való — vélt vagy valós — tudásom a tények igazsága vagy csak képzelete?! A kérdés úgy áll fenn: mit tett ez a két ember Ostraván? Nem tudom, nem is tudhatom, honnan is tudnám? Hogyan élték át az örömöket és a szenvedést? Nem önmagámról beszélnék, az én képzeletem játékáról, ha elmesélném a történetüket? Ahogy én érzem, én látom, én gondolom?! Miközben a valóság más! Mit kezdjen az író a valósággal? Létezik számára valóság? Kell, hogy létezzen, kell hogy legyen, hiszen az író is a valóságban él. Közösségben, kölcsönös vonzásban és taszításban, s talán ez lehet a valóság. S ekkor olyan gondolatom támadt, hogy az életet talán egy üvegfalon át szemlélem s a valóságot láthatom bár, de az üvegfal elválaszt tőle. Lehetővé teszi, hogy lássam, ám lehetetlenné, hogy megérintsem! Mi a biztosítéka, hogy amit írok, az életről szól és nem rólam? Akkor hát a parasztvilág is bennem halódik, s a valóságban tovább él. Mert személyek éltetik, nem „csak” a közösség, hanem az egyes ember! Amikor a gondolatok logikai fonalának a végére jutunk, feladjuk. Kibámulunk az ablakon és nézzük a tájat, de az agyunk üres, tudatunk alig mutatja az élet jelét, tétlen, mint az anyaföld. Vegetál. Bence Tóni azonban annyira friss élményt jelent, hogy a róla való jelzések ismét felvillannak. Zavaróan hat rám, hogy nem indít meg szánnivaló szerelme, nem is sajnálom érte. Bár kárörömet sem érzek, szégyellném magam érte, csupán közönyt. Mintha óriási távolságból figyelném, olyan messziről, hogy engem már nem érinthet. Ez viszont nem humanizmus, író úr! Ez bizony nem együttérzés, erkölcsös sorsvállalás az elesettekkel. Hol itt a megbocsátás jótéteménye és a jó adomány, a remény? Talán vizet prédikálunk és bort iszunk? Vagy fordítva...? Eszmékért rajongunk s közben önző egoisták vagyunk? Farizeuskodunk, farizeuskodunk? A kérdésre úgy próbáltam válaszolni, hogy az én koromban már bizonyára nem tud együttérző és megértő lenni az ember. Mert annyira a saját sorsának a bűvölete tartja fogva. A lehetséges halál megsejtett közelségében él! Élete során alig gondol rá, hiszen annyira valószínűtlennek tűnik fel, aztán egyszerre rádöbben, hogy az út
