Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág meg az étkezőkocsiban! Szégyen vagy lelkiismeret-furdalás? Nem tudom, mit érzek, megvetően otthagytam vagy megszöktem Tóni elől? De meg kellett tennem, át kell gondolnom a történteket! Nem lenne jó, ha nem gondolnám át nyugalomban és magányban. Valami erősen nyugtalanított! Nem tagadhattam magam előtt, hogy valami furcsa elismeréssel, szinte bizonyos tisztelettel nézek a csorba szájúra. Az emberi vágyak makacs megtestesítőjét látom benne, az elérhetetlen ábrándok megszállottját. Már-már hősnek érzem. Heroikus tettekre képes a maga gyarló és esett méreteiben. A gondolat hasonló azokhoz, amelyek a földek dolgával és a férfiak korai halálával kapcsolatban megérintettek, sejtettem mélységét, de igazában nem voltam biztos. Valóban hős lenne vagy egyszerűen bűnöző hajlamai vannak? Mindenesetre akkor úgy véltem, hogy ennek a primitív és minden magasabb rendű érzést nélkülöző ösztönlénynek a szerelme, amely mindennek az értelmét jelenti számára és egy életre szól, a vágya annyira elemi erejű és különös, már-már összemérhető a végzettel, hogy nemes értelemben drámai alkattá, tragikus hőssé emeli őt. A feltételezés azonban ellentmond annak, ahogy őt ismerem. Nem emlékszem, hogy bármilyen tettével is kitűnt volna valaha előttem. A faluban alig tudtunk róla, járt-kelt közöttünk, nyomokat nem hagyva, semmibe nem ütközve, gúny tárgya és mátoha bolyongó, azt sem tudtuk, hogyan él. Muzsikus család, a Bence család ismert cigánybanda a környéken. Táncmulatságokon gyakran muzsikálnak, de amennyire emlékszem, lakodalmakba ritkábban hívták őket zenélni. Tóni már kamaszként nagybőgős, flegmán és fapofával fűrészeli böhöm hangszerét, a hegedűk és a klarinét siránkozása és rikoltozása közben állandóan hallani a mély brummogást. Nyúlajka miatt csúfolják, már megszokta, hogy ő a csorba szájú, nem lázadt ellene: vigyorogva tűri. Sosem becsültük, inkább sajnáltuk néha! Nevetségesnek tűnik számomra, hogy hőstípusnak érzem! Olyan hős ő, mint egy mérgesen sziszegő gúnár vagy hetykén kukorékoló kakas, gondolom gúnyosan. Valami megakadályoz abban, hogy becsüljem. Kétségtelenül szerencsétlen s amellett bűnöző! A sérelmek és a megaláztatások valamiféle gyáván lappangó rosszindulatot gerjesztettek és neveltek benne, alattomosan csendes, a mélyben parázsló gonoszságot. Nem úgy nyilvánul meg, hogy Bence Tóni erőszakos tettekkel nyilvánosan elkötelezte magát a gonosznak, hanem inkább abban, hogy nem tett érezhetően jó vagy felfigyeltetően erényes dolgot. Sosem adta tanújelét nemes nagyvonalúságnak. Mintha minden jóra képtelen lenne! Sunyi, kicsinyes, rosszindulatú senki. Éppen ezért a szenvedésre is képtelennek mutatkozott. Annyira megszokta az állandó bántalmakat, hogy már alig érintették meg a lelkét, de hát akkor miféle drámai hős?! Nem nemes lélek, sem tragikus alkat, lelki nagyságnak nyomát sem mutatja, sem magasztalni, sem sajnálni nem érdemes, milyen heroizmus hát?! Hétköznapi ember egyszerűen... A mozdony eszeveszetten rángatja az étkezőkocsit a váltókon. A pincér billegve, az asztalokba kapaszkodva jön felém, fehér inges, fekete mellény es — kislajbi, súgja mélyről egy hang — tipp-topp pasas. Két deci vörösbort kérek tőle, két deci kékfrankost — mondja készségesen. Egri bikavér nincs?, kérdem, sajnálkozva tárja szét a kezét, két deci frankovka, ismétli. Rubinszínű fanyar ital, kesernyésen savanykás, inkább a fehérbort kedvelem, de most erre
