Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula nagyon sírt... akkor már megcsúnyult, gyorsan öregedett, nem mondta, de éreztem, hogy tőlem vár segítséget! De én úgy tettem, mintha nem érteném. Beszéljen egyenesen, valljon színt szemtől szemben. Hallani akartam, mit vár tőlem. Ő is érezhette, hogy igaz szót várok tőle, mert egyszer átkarolta a nyakamat és azt mondta, tegyél valamit! És én akkor elővettem a rúgós tőrkésemet, mert az első esetnél eldugtam és azt mondtam, elhajítottam a tettem után, különben elvették volna, mint bűntárgyat, hát most elővettem a finom acélkést, éles mint a borotva és tűhegyes, felpattintottam néhányszor, jó fogást kerestem rajta, alkalmasan simult az ember kezébe, és megkerestem a kocsmában a morvát. Sokan voltak ott és mind részegek. A haverjaival ivott és azzal hencegett, hogy iskolázza a feleségét, mint az idomító a majmát! Baromi nagy ittas behemót volt, de nem féltem tőle, bíztam a tőrkésemben. Elébe álltam és megmondtam neki, hogy engedje el Böbét! Hogy én gondoskodom róla, ha elengedi! Ő meg rám ordított és felállt, de nagyon támolygott. Hogy megöl. Hogy mit akar egy rohadt roma a feleségétől?! Hogy Böbe az ő asszonya és azt tesz vele, amit akar. És egyre... hogy megöl! Nem tehettem mást, mellébe vágtam a kést. Mindjárt ott helyben összeesett. Mint a megszúrt disznóból, úgy ömlött a vére. A haverjai rám rontottak volna, de én egy sarokba húzódtam és nyugodtan vártam őket, kezemben a véres tőrkés! Nem mertek hozzám nyúlni, megvártuk a rendőröket. A bíróságtól nyolc évet kaptam, nem többet, mert a morva nem halt bele, és Böbe megint a javamra tanúskodott. Hogy az ő szenvedései miatt tettem, ötöt leültem a nyolc évből, a többit jó magaviseletért elengedték. Böbe már nem várt, de én azonnal felkerestem. Akkor már egyedül élt, betegeskedett. Nem fogadott be, azt mondta, mindenben csalódott és már nem tudna velem élni, senki férfivel már nem bírna élni, csak egyedül... Hogy legyünk barátok! Jó, gondoltam, legalább a közeledben lehetek. S aztán néha meglátogattam. Fogadott is, de sosem hívott. Akkor sem hívott, amikor megtudta, hogy mellrákja van. Hogy még így is jobb neki egyedül. Már nem dolgozott, nyugdíjas volt, én meg szociális segélyből éltem. Hát megöregedtünk, Nagybene! De amikor haldokolt a kórházban, mellette lehettem, nagy fájdalmai voltak és már nem emlékezett semmire, engem se ismert meg, csak nyöszörgött, jajgatott, nem beszélt.. Rád se emlékezett, Nagybene! — nézett rám ellenségesen, szinte vadul, s valahogy mégsem gyűlölettel — De amikor meghalt, mégse lehettem mellette, mert éjszaka történt, hajnal felé_ a nővér mondta, hogy jobb így, mert már nem szenved. Uramisten, magányt... magányra van szükségem... egyedüllétre. Most gondolkodnom kellene, egyedül csattogó fülkemagányban, ahol csak az emlékek járnak körülöttem és a képzeletem szól hozzám, ahol önmagammal lehetek... jöhetne a kalauz, hogy elküldje Bence Tónit! De nem jön s én megyek el — Kimegyek levegőzni... — mondom röviden —, maradj itt, nemsokára visszajövök! Eszembe se volt visszamenni. Várhatsz, biboldó! Az étkezőkocsiba tartottam. Néhány vagon folyosóján kellett átmennem, az étkező a szerelvény elején, a mozdony és postakocsi után van. Kevés az utas, félig sincsenek teli a kocsik. Nagysuránynál jártunk, ott megáll a gyors, majd Vágsellye következik. Egyórányi út még a fővárosig. Bence Tóni addig elunja magát, talán nem talál
