Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula lovak korának a végét jelentették és ma a mezőségek felett köröző orvmadarak és zsákmányra leső keselyűk, melyek prédát keresve szétszaggatják és felfalják a népem által nehezen teremtett értékeket, mindezek a maguk helyén és idejében történnek meg, nélkülem. Ám panaszaik és drámáik, kilátástalan jajkiáltásaik és segélykérésük lecsapódik bennem, összefolyik gyerekkori emlékeimmel, és a parasztvilág hiteles valóságává válik, melynek történeteit méltán és avatottan mesélhetem. Különbség van az önmagában élő, elemien létező valóság és a magam számára kialakított világ között. Olyan ez, mint amikor egy óriási fa árnyékot vet a rekkenő nyárban, az árnyék nem létezik a fa nélkül, de a fa sem lehet meg árnyéka nélkül. Mindkettő hiteles valóság, egymásra utaltak és összetartoznak... Aztán mindig akkor, amikor helyreállni látszik az egyensúly... amikor bekövetkezhetne a nyugodt szemlélődés... Ekkor nyikordul a fülke tolóajtaja, erősen elhúzzák, igen, az erőszak érezhető! Ahogy néha idegen erők lépnek az életünkbe. Éppen kinéztem az ablakon, bizonyára a kalauz! Ösztönösen a zsebembe nyúlok a jegyemért. Az ajtóban azonban Bence Tóni áll. Furcsán vigyorog, ellentmondásosan. Mintha gúnyosan s ugyanakkor kérőn, szinte alázatosan nézne. Erőszakos, s majdnem bocsánatot kér. De igyekszik fölényes lenni, elszánt és magabiztos. — Bujkálsz előlem, Nagybene?... — a torz grimasztól és nyúlszájától elvadultnak és természetellenesnek tűnik egész lénye —, menekülsz előlem, he...?! — Menekül az öregapád, a Miska bácsi... — mondom gorombán és kelletlenül, isten látja lelkem, semmi kedvem beszélgetni vele —, majd éppen előled menekülök, te bolond...! — Beszélnem kell veled! — mondja erre határozottan. — Ha nincs jobb dolgod... — vállat vonok, nehogy azt higgye, hogy viszolygok tőle, bár valóban semmi kedvem beszélgetni, inkább az emlékezést, gondolattalan csendet és magányt kívánom. — Bár nem rajongok a gondolatért... Észre sem veszi szavaimban az iróniát, fontos lehet neki, hogy beszélgessünk. S bizonyára nem a régi ismeretség okán. Valami nagyon lényeges mondandója lehet számomra. Olyan, amit ki kell beszélnie magából. Letelepedik velem szemben. Közvetlen közelből még vigasztalanabb a képe. Azonnal megérzem ápolatlan szagát. Mosdatlanság és savanyú izzadság illata. Fészkelő- dik és rám mered, mintha várná, hogy én kezdjem a beszélgetést. De hát te jöttél utánam, biboldó! Nekem nincs mit mondanom, csorba szájú! Régen a hasonló alakra azt mondták, tróger. Frissen beretvált a képe, de a bőre ráncos és petyhüdt, kiugró ádámcsutkája és ösztövér nyaka sápadt és lúdbőrös. Várakozva figyelem. Ványadt vénember lett belőled, Tóni, vajon miért ültél? Tyúkot loptál, koma?... gondolom kedélyeskedve, s valahogy mégse megvetően, inkább szánakozva, s közben szorongást érzek, hogy olyan dolgokat hallok majd tőle, amelyek mélyen megérintenek. — Ritkán jössz haza — mondja végül fátyolos hangon, kissé selypítve, beszédhibás, mint általában a nyúlajkúak —, már nagyon régen nem találkoztam veled, arra sem emlékszem, mikor lehetett...
