Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág — Akárcsak te... — válaszolom ellenségesen és kelletlenül, kellemetlen a társasága, nem tudom, mit kezdjek vele —, itthon már csak vendégek vagyunk, látogatók... Mondd, van első osztályú jegyed? — Ne félj, és... engem se félts!... — Görbén, szinte csúfolódva rám vigyorog. — Megegyeztem a kalauzzal, hogy elbeszélgetek veled... régi ismerős, mondtam... S ha ellenőr jönne, majd azt mondom, te hívtál egy kis diskurzusra, hiszen üres a vonat...! Ó, te nagyokos! gondolom magamban, mindig istenbáránya voltál, de van magadhoz való eszed. — Bogár Böbéről akarok beszélni veled...! Uramisten, gondolom, ez megőrült! A vonat csattogásán is áthallik valami távoli, mély morajlás, az idő hangja lehet. Szinte belenyögtem. Megütközve bámultam Bence Tónira, mintha más szemmel, új tekintettel nézném. Hát épeszű vagy te...?! Két ütődött vénember fiatalkori bolondságokon rágódik. Már-már azt mondtam, nem érdekel! De a tekintetében olyan fáradt komorságot láttam s a szemében annyi bánatot, hogy nem szóltam Gúnyolódás helyett várakoztam Ha á-t mondtál, mondjál b-ét is, csorba szájú! Hiszen ahogy a megállónál megláttalak, nekem is eszembe jutott Bogár Böbe. Azelőtt évtizedekig nem gondoltam rá Kellemes epizód volt az életemben, de nem elég mély értelmű ahhoz, hogy visszaidézhető legyen. Egyszerre kíváncsi lettem. Milyen viszonyba kerülhettek ezek ott északon? Valamilyen hűvös borzongás érintett meg, amilyet csillagos augusztusi éjszakán érzünk, amikor nem vagyunk egyedül, és a nő, a másik nem beszél, várakozik és ránk bízza magát — Hát mondd, pajtás — kedélyeskedem —, mi van Böbével?! — Böbe meghalt... nem régen halt meg mellrákban...! Telt fehér melle volt, gondolom furcsa révületben, érzéktelenül. Böbének szép melle volt. Némán várakozom. Egyszerre nagy a csend. Veszteséget vagy fájdalmat nem érzek, semmit nem érzek! Idegen, régmúlt dolgok ezek. A furcsa csend erősödik bennem, valami érzéketlen üresség. Nincs bennem fölény Tónival szemben, sem közöny a múltunk iránt, elfog valami nyugtalanító kíváncsiság. Érzem, most megtudok valamit, ami komoly gondot okoz majd, de nem kerülhetem el. Kivédhetetlenül rám zúdul és biztosan nem szerez örömöt. Szomorúsággal tölt el és elkeserít. Lélektelenül figyelem, ahogy Bence Tóni cigarettára gyújt. A keze reszket, arca beletorzul az első szippantásba. Nem figyelmeztetem, hogy a fülke nem dohányzók számára van kijelölve. Kezdek megalkudni önmagammal, a világgal, mindennel. — A fájdalomtól kiabált, jajgatott... nem akart meghalni... Böbe nagyon félt a haláltóL. Bizalmaskodva mondja, kissé sajnálkozva is, de engem felingereL Persze, hogy félt, te nagyokos, amikor fiatal és szép volt, ha tudnád hogyan csókolt! Abban a pillanatban az én Böbémre gondoltam Haragomban eszembe sem jutott, hogy azóta Bogár Böbe is megöregedett és megcsúnyult Indokolatlan és oktalan dühömet a múló idővel szemben érzett tehetetlenség okozhatta Összeszorított fogakkal nézem, némán meredek rá, beszélj, ha ide szemtelenkedtél! — Emlékszel még, amikor Böbéért verekedtünk...?
