Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - TALLÓZÓ - Halász Péter: Szükségünk van-e a hagyományra a harmadik évezredben?
TALLÓZÓ ünnepségeken ezek az asszonyok egészen mások, mint ma egy-egy népi együttes tagjai, akik egységes, uniformizált viseletet hordanak, ezért inkább katonaságra vagy tűzoltóságra emlékeztetnek. Mindig éltek az egyéniesítő variánsok a meglehetősen merev hagyományok között is. Ha a régi falusi utcán azonos típusú épületek sorát látjuk is, sokkal jobban kiismerjük magunkat, mint ma valamely új lakónegyedben. A falu hagyományos házai gyakran egyazon típusú épületek, de nem másolatok, hanem egymás változatai. A népi kultúra valódi történetében tehát az etnikus hagyomány az urbanizálódás előtt a helyi hagyományok variálható tömegeként létezett.” V. A hagyomány fogalmát és jelenségét természetesen nem szűkíthetjük le a népművészetre és a folklórra. Sok más hagyomány is van, illetve az élet sok más területének is van hagyománya. Ha a hagyományt mint környezetformáló tevékenységet, az ember és a környezet összhangjának feltételét és biztosítékát értelmezzük, akkor különösen szóba jönnek más területei. Próbáljunk meg ezek közül néhányat számba venni. 1. A hagyományos gazdálkodás területén a hagyomány nem elsősorban a bivallyal húzott faekét, a kendőből való vetést vagy a rideg állattartást jelenti, ez ugyanis az adott korhoz kötődő technikai állapot. A hagyományos gazdálkodásban számunkra inkább az a fontos, hogy miként alakultak ki az olyan termelési körzetek, mint a kalocsai paprika, a makói hagyma vagy a tokaji borvidék stb. Ezek egyrészt nyilvánvalóan azért jöttek létre, mert az adott tájon sikerült a földrajzi, az éghajlati, a piaci és a társadalmi feltételekkel összhangba hozni a termelés módját, és így tudtak optimális technikát, fajtát, technológiát létrehozni, fenntartani és tökéletesíteni. Andrásfalvy Bertalan mutatta ki a Sárközben a középkori és a török uralom alatti ártéri gazdálkodás lényegét. Nem gátak közé szorították a folyót, hanem célszerűen kialakított és fenntartott ágakba, holtágakba, fokokba eresztették a vizet. A folyó és a szántóföld közé nem húztak gátat, élő és célszerű kapcsolat volt a víz és a föld között. Akkoriban nem is lehetett árvízről beszélni, hiszen a tavaszi és a nyári nagy vizek megtalálták a rendeltetésszerű helyüket. Engedték, hogy a folyó éljen és lélegezzen. Olyan rendszer volt tehát századokkal ezelőtt vizeink környékén, ami Hollandiában a mai napig elevenen él. Hasonló jelenséget mutat be Timaffy László is a Szigetköz népéletéről írva: az ember és a víz célszerű együttélését, ami csak a nemzedékeken keresztül összegyűlt és átörökített tapasztalatok hagyományozódásával volt elképzelhető. A körülményekhez való célszerű alkalmazkodást jelenti, tehát ebben az esetben azt, amit hagyományos gazdálkodásnak nevezünk. 2. A hagyományos építkezésnél is a célszerűség, az adottságokhoz való igazodás a lényeg. Falusi épületeink nagyszerű találmánya a tornác. Ha belülről nézzük, kint, ha kívülről nézzük, bent van egy olyan hely, amit nem kell fűteni, de fedél alatt, védetten található. A másik praktikum az ólaskertek rendszere. Cegléd, Nagykőrös táján, a Tápió mentén és még számos helyen a falvakat ólaskertek, szálláskertek gyűrűje vette körül. Itt tartották a „heverő” (tehát a nem igázott és nem fejt) nagyállatokat, nem pedig benn, a faluban lévő telken. Ma, amikor a paraszti gazdálkodás ismét kiteljesedik, az ólaskertes
